A fő lobogót hozó csónak partot ért, és a jelképet kitűzték. Ezt látva a király képtelen volt elfogadni, hogy nincs mellette, és oda sem figyelve mindazokra, akik vissza akarták tartani, beugrott a tengerbe pajzsával a nyakában, koronás sisakjával a fejéri, lándzsájával a kezében. A hónaljáig érő vízben indult az ellenség felé.

Robert d'Artois elkiáltotta magát: „A királyhoz!”; és maga is azonnal a vízbe ugrott.

Renaud követte: A herceg akkora lendülettel rugaszkodott el, hogy a fivére elé került, hogy védelmezhesse. Eközben a muzulmán hadsereg lerohanta azokat, akik partot értek. Ezt látva a frankok leszúrták pajzsuk hegyét a homokba, majd mellé a lándzsájuk végét, keresztezve a vasakat, s ezzel megállították az ellenséges lovak vágtáját, melyek közül néhány már elpusztult, ahogy óvatlanul a tengerbe vágtatott. A gyalogosok fedezékében a frankok is partra szállították paripáikat, s amikor végre a lovasság is a csatába vetette magát, hamar eldőlt a küzdelem. A muzulmánok menekülőre fogták Damietta felé a hidakon át, melyeket elfelejtettek felrobbantani. A király lovagjai sietve kihasználták a helyzetet, és elégedetten látták, hogy Fakhr-el-Din csapatai dél felé futnak. Damietta és a keresztesek között már nem állt semmi, csak a tornyokkal és árkokkal megerősített, vastag városfal. Egy fogolytól megtudták, hogy a szultán a város védelmére ideküldött egy arab törzset, a Banu-Kinanákat, akik igen félelmetes harcosok voltak. Felkészültek tehát az ostromra, és a király megparancsolta, hogy állítsák fel nagy piros sátrát a kápolnasátor és a legátus sátra mellett. Munkához láttak, és hamarosan felépült Damietta falai alatt a tábor kék, piros, zöld és tarka selyemsátraival, melyeket tölgyfa cölöpök és erős kötelek tartottak, akár egy csodálatos, ezerszínű virágos mező. Természetesen hálát adtak Istennek az első

győzelemért, és üzenetet küldtek a Reine-re. Bizonyára hamarosan partra szállnak a hölgyek is.

Az éjszaka nyugodt volt. Miután szétoszlott a vacsora illata, csak az őrök fémes lépteit és az őrszemek kiáltásait lehetett hallani. Szép, világos éjszaka volt, ahogyan gyakran Afrikában, ezernyi csillaggal, melyek nagyobbnak tűntek, mint bárhol másutt a világon. Visszatükröződtek a Nílus vizében, melyet egy ismeretlen, papirusznak nevezett növény magas hajtásai tarkítottak… A tengeren horgonyzó hajók lámpásai feleltek az ég lámpásaira.

Amikor felkelt a nap, először a város csendje tűnt fel. Az ég és föld között lebegő

minaretek csúcsán egyetlen müezzin sem szólított imára, mint előző este, és a falon egyetlen őrszem sem mutatkozott, egyetlen fegyveren sem csillant meg a felkelő nap…

IX. Lajos figyelt, és úgy döntött, meg kell nézni közelebbről, mi történt, amikor egy férfi szaladt elő, akit ruházata s barna bőre miatt először muzulmánnak véltek, valójában azonban kopt keresztény volt. Rendkívüli mondanivalóval érkezett. Állítása szerint a testvéreit és a citadella foglyait leszámítva egyetlen lakos sem maradt Damiettában. Még a félelmetes Banu-Kinanák is visszavonultak a többiekkel a folyó felső szakasza felé. Damietta kapui nyitva álltak.

Annyira elképesztő volt a hír, hogy a király először el sem akarta hinni. A legátus, Eudes de Cháteauroua is szította, aki csapdát sejtett. A férfi azonban nem tágított:

– Ha becsaptam önöket, bármikor megölhetnek – jegyezte meg –, és bosszút állhatnak az enyéimen, de nyugodt vagyok.

– Akkor mire várunk? – kiáltott fel Robert d'Artois. – Én és a lovagjaim előremegyünk és…

– Lassabban, öcsém! – szólt rá a király. – Engem illet az első hely…

Parancsot adott az indulásra, hátrahagyva a tá-J borban a szükséges őrséget, s a bárók élére állva megindult a hajóhíd felé, hogy bevonuljon a városba, mely valóban kihalt volt. Ráadásul hamar felmérhették, hogy a menekülők semmit sem vittek magukkal. Elképesztő mennyiségű fegyvert, muníciót, élelmet és mindenféle tárgyat találtak, s gazdagságot a házakban, melyek nyitva álltak, mintha lakóik csak sétálni vagy a piacra mentek volna. A rossz hangulat egyetlen jeleként valaki felgyújtotta a bazárt, melyet nehezen tudtak eloltani. Istent kell azonban első helyen szolgálni, és a legátus a királlyal először is a nagy mecsetet vette birtokba, melyet egykor Jean de Brienne Szűz Máriának szentelt. Sietve megtisztították, és azonnal lelkes Te Deum-ot énekeltek.

Lajos szinte el sem akarta hinni, hogy ilyen gyors, ilyen teljes győzelmet aratott.

Egy nap, egyetlen nap alatt rátette kezét egy erős és gazdag városra, melyet még Jean de Brienne is csak tizennyolc hónapnyi ostrom után vett be! Az isteni akarat megnyilvánulását látta a rettegésben, mely úrrá lett a máskor bizonyára vitéz harcosokon.

Amikor megbizonyosodtak róla, hogy nem maradtak más lakosok, mint a templomukat övező kerületben csoportosuló koptok és a foglyok, akiket sietve kiszabadítottak, és akik közül sokan a győztesek szolgálatába álltak, elküldtek a királynéért, a hercegnőkért és az udvarhölgyekért, hogy beköltözhessenek a számukra kiválasztott házakba. A szultánnak minden fontosabb városban volt egy palotája, s a damiettai, mely bár nem volt nagy, egy citadella védelmét élvezte, remekül megfelelt a királyi családnak. A hölgyek a hadsereg éljenzésétől övezve szelték át a tábort és a hidakat, hogy bevonuljanak Damiettába, amikor csillapult kissé a nappali hőség.

Meglepetten figyelték az idegen várost, melynek fehérsége éles kontrasztot alkotott a nagy pálmafák sötétzöldjével, a minareteket, a szűk és hűs utcácskákat és a különös illatot, melyben a bors, a fahéj és a nílusi lótusz finom aromája keveredett a meleg olaj füstjével, a szárított vagy rohadt halak bűzével és más, a nyugati szaglás számára azonosíthatatlan illattal. A frissesség azonban, mely a számára megnyitott házban fogadta, elvarázsolta Marguerite-et, ahogyan a belső kert is, melyben pálmák és rózsaszín lótuszok nőttek a földbe süllyesztett dézsákban. Leginkább azonban annak örült, hogy elhagyhatta a hajót, állandó ringatózását és elkerülhetetlen bűzét, melyet nem mindig oszlatott szét a tengeri szél, s melyet új terhességében nehezen viselt.

Fáradtság ült ki elragadó arcára, ahogyan azt Renaud is megállapíthatta, amint elhaladt előtte. Azonnal rátört az aggodalom, melyet talán túlzónak érezhetett volna, ha Hersende asszony, aki mellette állt, nem ugrik oda Marguerite-hez, hogy megtámogassa, abban a pillanatban, amint a szárazföldre ért csinos piros kis csizmája.

Renaud Flore-t is látta, és nyugtalan vállrándítással felelt diadalmas mosolyára, majd Robert nagyúr új szállásának keresésére indult.

Azzal a könnyedséggel rendezkedtek be, mely a gyakorlott katonákat jellemzi, akik megszokták, hogy egyik napról a másikra változtatnak szállást, s gond nélkül cserélik fel a tábor puszta földjét egy gazdag palota márványkövezetére, s másnap ugyanilyen könnyen térnek vissza a homokhoz vagy a döngölt agyaghoz, ha kell. Míg a hadsereg nagy része a táborban maradt, a legátus az új Notre-Dame-templom melletti házba költözött káplánjaival és szolgálóival. A ciprusi király egy jómódú, elmenekült kereskedő házát foglalta el, Morea hercege és a burgundi herceg egy karavánszerájhoz hasonló épületet, ahol tágas térre találtak, nem is beszélve a bőséges készletekről.

Végül néhány nagyúr, mint Soissons gróf, a többi elhagyott, kellemes házban talált szállást. Csak Humbert de Beaujeu, a templomosok, az ispotályosok és a kevésbé jelentős nemesek maradtak a táborban. A hercegek lovagjaik gondjára bízták sátraikat.

Renaud ajánlkozott, hogy vigyáz Robert gróf sátrára, remélve, hogy végre találkozhat Roncelin de Fos-val. Határozott elutasítás volt a válasz, Artois semmiképpen sem akart eltávolodni tőle:

– Túlságosan félnék, hogy elszakadunk egymástól – jelentette ki. – Nélküled pedig nem tudnám, hol keressem a keresztet, ha visszafoglaljuk Palesztinát…

Erre nem volt mit felelni, annál is kevésbé, mert a fiatalembert megérintette az ura ragaszkodása, akihez egyre jobban kötődött őrült bátorsága, nagylelkűsége, vidámsága, indulatos természete, félelmetes őszintesége, sőt még dühkitörései miatt is, melyek néha szokatlan tettekre ragadták. Erről hallott Joinville úrtól is, a különös champagne-i udvarnagytól, aki segítette a kóbor uralkodókat, de habozás nélkül kért pénzt a királytól: elmesélte például, hogy Robert tizenhárom éves korában fejbe dobta Thibaud de Champagne-t egy puha sajttal, amiért az fegyvert merészelt fogni az édesanyja, az akkori régens ellen… Nem voltak ritkák a hasonló hőstettek, melyek a herceg szent felháborodását tükrözték. Igen, Renaud szerette Robert grófot, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy egy nap vele együtt indulhat az elveszett kereszt keresésére… még ha igyekezett is elűzni emlékeiből az alkuféleséget, melyet Ince pápa kényszerített rá. Ráér majd akkor gondolni rá, ha teljesítette a küldetését.

A herceg mellett maradt tehát a „palotában”. Másnap este, amikor frissítő sétát tett a Nílus partján, szembe találta magát Raoul de Coucyval, aki Cipruson felvett szokásaihoz híven most sem akarta elhagyni a tábort:

– Tegnap óta keresem – szólította meg a báró dühtől remegő hangon. – Nem könnyű találkozni magával!

– Biztosan rosszul keresett, báró úr. Robert nagyúr sosem marad észrevétlen, én pedig alig távolodom el tőle.

– Ó, milyen kényelmes! Semmi sem tarthat azonban vissza, hogy számadásra hívjam.

– Mindenről számot adok, amit csak kíván, ha elmondja, miről van szó.

– Mintha nem tudná! – recsegte Coucy. – Bemerészelte vezetni a királyné környezetébe azt a nyomorult Flore d'Ercrit, álnéven, azt állítva, hogy a rokona! Azt a boszorkányt, azt a gyilkost, azt a…

– Azt a nőt, akit maga annyira szeretett, s szeret most is! Különben miért mentette volna meg a máglyától? – felelte Renaud, s úgy tűnt, nyugalma nagy hatást tesz Raoulra.

– Úgy látom, sokat tud a dolgaimról, de szeretném tudni, mennyiben tartozik ez magára? Hacsak nem Flore szeretője… Erről van szó, igaz? A szeretője, és megfogta magát! De én megölöm – vonta ki a kardját a báró.

Renaud megvonta a vállát:

– Öljön meg, ha ez megnyugtatja! Nem tagadom, hogy kívántam őt, de úgy vélem, ez így van minden férfival, aki a közelébe kerül. Szeretni azonban nem szeretem… de sokkal tartozom neki. Ő volt az egyetlen, aki a segítségemre sietett, amikor még csak egy kölyök voltam, akit hamis vád alapján börtönbe vetettek és megkínoztak!

– Ezért segített neki?

– Nem segítettem neki, báró! Megelőzött minket Cipruson, és ott várta a kereszteseket. Egészen pontosan Nicosiában, ahol kibérelt egy házat a királyi palota közelében. Ott találkoztam vele… és mondta el, hogy…

– Elmondta, hogy megölte a feleségemet és a gyermekét? Elmondta, hogy…

– Hogy jobban szereti magát a lelki üdvénél is! Az őrült szerelem minden erejével akarta magát, és képtelen elviselni a gondolatot, hogy távol legyen magától. Maga miatt ment Ciprusra. Akkor is, ha engem várt…

– Miért magát?

– Mert úgy gondolta, hogy az adósa vagyok. Azt kívánta, hogy juttassam be egy hercegnő vagy maga a királyné szolgálatába, hogy követhesse magát. Én azonban elutasítottam…

– Azt akarja elhitetni velem, hogy engem akart visszaszerezni azzal, hogy az egész telet Nicosiában töltötte? Miért nem jött el Limassolba? Épp elég örömlány volt a tábor körül. Gond nélkül talált volna helyet magának!

– Ne sértegesse fölöslegesen! Pontosan tudja, hogy nem szajha, és csakis a maga iránti hatalmas szerelme indította a bűnre. A táborba pedig azért nem ment el, mert félt a maga lovagjaitól: féltette az életét Ezért ragaszkodott hozzá, hogy egy előkelő

hölgy szolgálatába álljon. Megtettem, ami tőlem telt, hogy lebeszéljem, hisz d'Artois grófné, az egyetlen hölgy, akitől a révemen bármit is remélhetett volna, Franciaországban maradt. Amikor a király úgy határozott, hogy visszatérünk a táborba, Flore eltűnt a házából. Azt hittem, Limassolba ment, hogy szerencsét próbáljon magánál, de nem volt ott, és bevallom, megkönnyebbültem. Egészen addig a napig, amikor a királynétól megtudtam, hogy egy unokahúgom, Flora de Baisieux a szolgálatába állt…

– És maga belement ebbe? Miért nem árulta el?

– Elárulni? Csúf kifejezés, és még csúfabb tett, különösen egy nővel kapcsolatban…

– Az, hogy cinkos lett egy hazugságban, és hagyja, hogy egy gyilkos parádézzon Marguerite királyné oldalán, az nem zavarja a lelkiismeretét? Ezért kizárhatnák az egész seregből, elvehetnék a lovagi címét, örökre kiűzhetnék a királyságból, és…

– A királyság messze van! – kiáltott fel Renaud,1 akit kezdett aggasztani a báró haragja: valahogy hamisan csengett. – Egyébként pedig kissé merészek a vádjai. Ha maga nem szöktette volna meg Coucyból – ne felejtsük el azt sem, hogy még utoljára szeretkezett vele, hogy forróban őrizhesse meg az emlékét! –, nem tartanánk itt.