Ahogy lezárta a csomagokat, Gilles Pernon lépett oda hozzá:

– Tudna nélkülözni egy ideig, Renaud úr? Szeretnék itt maradni egy keveset, miután maga elment…

– Te? Dezertálni akarsz a csata előtt? – képedt el a lovag. – Hihetetlen!

– Nem. Szeretném megpróbálni kideríteni, ki ölte meg azt a lányt… Nem szerettem, és nagyon haragudtam rá azért, amit tett, de felháborít ez a gyáva gyilkosság.

A lovag hirtelen kőkeményre váltó tekintete az öreg fegyvernökébe fúródott:

– Örömmel hallom. Egy pillanatig azt gondoltam, te is lehettél!

Talált a csapás. Pernon napbarnított bőre furcsa szürkére váltott, és a felindulásban egy vastag ér lüktetni kezdett a halántékán:

– Jaj, nem! Nem, uram! Nem hihette, hogy képes vagyok ilyesmire! Vagy akkor nem ismer… semmi szüksége olyan szolgálóra, akitől tart.

– Ne haragudj! Épp csak megérintett a gondolat. De miért akarsz maradni? Amint elindulunk, elszökik előled a gyilkos. Azt hiszed, Coucy báró…

– Ő? Nem! A bűnbánat és az égető vágy között meghasadt szívvel eljuthatott volna idáig, de ő tulajdon kezével vagy tőrével tette volna, és nem keres hozzá arab fegyvert…

– És miből gondolod, hogy a gyilkos nem azok egyike, akik korábban a szélső

sátrakat támadták?

– Nem hagyta volna hátra a fegyverét. Azt akarják elhitetni velünk, hogy egy muzulmán volt, akit Flore meglepett, de szerintem inkább a városban kell keresnünk.

Elég szép fegyver, nem találja? – tette hozzá Pernon zsákjából elővéve a tőrt.

– Te tetted el?

– Elég ügyes a kezem – mosolygott szerényen Pernon. – Eltüntettem, amikor elvitték a halottat… és úgy érzem, sok mindent megtudhatok belőle.

Renaud csak egy pillanatig gondolkodott:

– Ebben az esetben tégy, ahogy jónak látod. És rejtőzz el, ahol akarsz. Majd jó hangosan kikiabálom, hogy biztosan elaludtál, miután lerészegedtél egy kocsmában.

Ha megtudtad, amit akartál, utánam jöhetsz… De vigyázz magadra!

Amikor a keresztes sereg másnap útnak indult, nem tudta, hogy a fekélyes szultán öt nappal azelőtt meghalt Manszura erődjében, s még sokáig tudatlan maradt e kérdésben, hála egy asszony, a kedvenc ágyas, a szépséges Sahdzsar ed-Door lélekjelenlétének. Az eunuchokkal és a hadsereg parancsnokával, Fakhr el-Dinnel egyetértésben sikerült titokban tartania az öreg szultán halálát. Az egyetlen fia, az örököse, Turan-Sah távol volt, mezopotámiai földjein, és nemcsak értesíteni kellett, de időt hagyni számára, hogy megérkezzen. Ha mindezt tudja, a francia király, talán jobban siet, mint így tette.

Lajos természetesen tartott a Nílus deltáját behálózó csatornáktól és élő vizektől.

Lassú haladást parancsolt, hogy a legnagyobb biztonságban tudja hadseregét. Úgy határozott, hogy a folyó jobb partján vonulnak a kis teherhajók ritmusára, melyek a hadsereggel együtt megindultak, hogy biztosítsák az ellátást, s egyben védelmet nyújtsanak egy esetleges támadás ellen a bal partról. Az evezők nehezen haladtak az áramlattal és néha a széllel szemben, gyakran alig egy mérföldet tettek meg egy nap, és beérték azzal, hogy figyelik a horizonton vágtató mamelukokat. Ilyen ütemben egy hónapba is beletelik, míg elérik úti céljukat. A türelmetlen lázban égő frank katonák körében egyre nőtt a harag. Különösen a templomosoknál, akik a hagyomány szerint az élen haladtak a kereszttel, közvetlenül a nyomukban d'Artois gróf embereivel…

Körülbelül félúton jártak, amikor robbanás történt. December 6., Szent Miklós napja volt. Renaud de Vichiers marsall templomosait hirtelen törökök támadták meg, és kivetették a nyeregből az egyik lovagot. Ezt látva Vichiers annak ellenére, hogy a király megtiltotta az összecsapásokat, éktelen haragjában elkiáltott magát:

– Isten nevében támadás! Az Úr nem tűrheti ezt!

Harcba vitte embereit, és mivel az ő lovaik frissek voltak, nem úgy, mint az ellenség hátasai, hatszáz „pogányt” megöltek és a folyóba dobtak. A templomosok s velük együtt az egész sereg égett a türelmetlenségtől a hadjárat lassúságában. Végre elérték a leendő hadszínteret, mely pontosan ugyanaz volt, mint Jean de Brienne idejében: egy erősen öntözött háromszög, melyet északon a Menzaleh-tó, nyugaton a Nílus, délkeleten pedig a Tanishoz csatlakozó Bahr esszegir-csatorna övezett. Ez utóbbi mély árka mögött emelkedett Manszura erődítménye, elállva a Kairóba vezető

utat. A kettő között pedig ott állt Fakhr el-Din egyiptomi serege.

Ahhoz, hogy elérjék őket, át kellett kelni, az átkeléshez pedig gátat kellett emelni a csatornán. Felállt a tábor, és megkezdődtek a földmunkák.

A végeérhetetlen utazás alatt Raoul de Coucy különös módon közel került Robert d'Artois-hoz, akinek végletes dühkitörései mintha visszhangra találtak volna benne.

Még inkább Renaud de Courtenay-hoz húzott. Az indulás napján az esti pihenőnél a lovag képtelen volt visszafojtani felháborodását, és a báró képébe vágta Flore halálát, szinte megvádolta a gyilkossággal, olyan kifejezésekkel, melyek nyomán békeidőben egészen bizonyosan karddal a kezükben, párbajban találják magukat a mezőn. Renaud egyébként azonnal megbánta szavait, hisz a báró fájdalomtól széteső arcából megértette, hogy őszinte a meglepeted se. Ráadásul a harag kitörése helyett könnyeket látott. Raoul elhúzódott, háta meggörnyedt a furcsa átok terhe alatt, melyet a szerelem rótt rá.

Másnap Renaud, aki nem tudta elviselni a gondolatot, hogy növelje valaki szenvedését, odament hozzá, és egyszerű szavakkal bocsánatot kért éles mondataiért.

Attól kezdve a két férfi szívesen találkozott, mindenféléről elbeszélgettek, s gyakran hallgattak egy harmadik férfit is, akit Coucy jól ismert: Joinvillel urat, akinek a felesége, Alix de Grandpré, Soissons grófjának, közeli szomszédjának és barátjának az unokahúga távoli rokona volt.

Különös fiú volt ez a Joinville. Champagne marsalljaként neki kellett a champagne-iak élén haladnia, hisz ő képviselte a hűbérúr grófot, aki nem jött el a hadjáratra. Ez jelentős személyiséggé tette, és igencsak megelégedésére szolgált. Kellemes társ volt és nagy életigenlő – Cipruson a király a szemére vetette, hogy kissé túlzottan szereti a bort! –, imádta a pompát, a zöld színt, a szürke prémeket, melyek remekül illettek friss arcbőréhez és vörösesszőke hajához, az ékszereket – a pecsétje egy csodálatos, homorúan vésett szardonix volt –, és a szép történeteket, különösen azokat, melyek nagy harci hőstettekről szóltak… Tizennyolc éves kora óta szinte imádattal övezte a királyt, bár nagyon ritkán látta. Ő maga is mélyen vallásos volt, és határtalan csodálattal töltötte el Lajos személyisége, aki körül máris a szentek glóriáját látta, melyet ő maga sosem remélhetett. Emellett furcsa módon, akár egy macska, gyakran vesébe látó tekintettel figyelte az embereket és a dolgokat, melyben a keresztényi könyörületnek nem sok hely maradt. Vitéz lovag volt, a természet rendkívüli erővel, harsány nevetéssel és a korát megelőző kényelemvággyal áldotta meg. Például ahogy megtapasztalta, hogy a keleti napsütésben a súlyos, henger alakú sisak viselése olyan, mintha forró üstöt húzna a fejére, készíttetett magának egy vászonnal bélelt fémkalapot peremmel, melyet az acélsodrony fölé vett fel: szabadon lélegezhetett benne, s még a szemét is védte némileg a tűző naptól. Sokan megvető pillantásokkal fogadták a szokatlan fejfedőt, de Joinville nem törődött velük. A király beérte egy félig vidám, félig elgondolkodó mosollyal, s ennyi elég volt.

A csatorna kiszárítására tett erőfeszítések hamar hasztalannak, sőt veszélyesnek bizonyultak, annak ellenére, hogy Lajos egy fa toronyféleséggel és katapultokkal igyekezett védeni munkásait. Ekkor ismerkedtek meg a görögtűzzel, a lángoló edényekkel, melyek kegyetlen sebeket okozva felgyújtottak mindent, amit csak érintettek, s még a vízben is tovább égtek.

– Az ördög masinája! – kiáltotta Joinville háromszor keresztet vetve, amikor az elsőt megpillantotta, és láthatta hatását. – Olyan, mint egy vinkós hordó, aminek lándzsa hosszúságú lángoló farka van! Olyan hangja van, mint az égzengésnek… vagy egy… vagy egy repülő sárkánynak!

A tűzgolyók ráadásul szinte nappali világosságba vonták az éjszakát. Amikor az emberek megpillantottak egyet a pokoli eszközök közül, térdre és könyökre ereszkedtek. Egyedül a király maradt állva, és könnyes szemmel tárta imára karját az ég felé:

– Istenem! Őrizd meg az embereimet!

Isten útjai kifürkészhetetlenek, s az Úr az egyik legcsúfabb eszközt alkalmazta: egy árulót.

Egy beduin volt, aki pénz ellenében felfedte Lajosnak, hogy létezik a tábortól egy mérföldre keletre egy gázló, melyet Manszura védői alig vagy egyáltalán nem felügyelnek, mert azon a szakaszon igen meredek a part.

A február 7-ről 8-ra virradó éjszaka a király a burgundi hercegre bízta a tábort, és a legnagyobb csendben a gázló felé vezette seregét, hogy átkeljenek a csatornán. Nem volt könnyű, éppen a meredek partok miatt, melyek ráadásul csúszósak voltak, és a manőver sok időbe telt. Még hajnalra sem végeztek.

Lajos pontos parancsokat adott: mielőtt az egyiptomi tábor megtámadására indulnak, meg kell várni, hogy mind átérjenek. A várakozás azonban olyan szó volt, melyet Robert d'Artois nem tudott elviselni. A templomosokkal ő alkotta az előőrsöt, azonban alighogy lovai partot értek, megsarkantyúzta a magáét, és embereit maga után vonva rárontott az ellenséges sátrakra, miközben egyetlen pillantást sem vetett a templomosokra, akik előtt villámként suhant el. Lendülete kifizetődőnek bizonyult: néhány perc alatt hatalmas lármában elsöpörték a tábort, és azok, akiket nem mészároltak le, Manszura felé menekültek, melynek kapuja megnyílt előttük…

– Utánuk, utánuk – üvöltötte teli torokból a harci démonként átszellemült Robert.

Kardja nyomán úgy repkedtek a fejek, mint a búzaszemek az aratáskor. Saját kezűleg végzett Fakhr el-Din emírrel is. A feltartóztathatatlan támadás pillanatában az egyiptomi vezér éppen a fürdőben ült, és hennával festette a szakállát. Kilépett a vízből, meztelenül épp annyi ideje maradt, hogy felkapja fegyvereit, és lóra pattanjon, hogy szembenézzen Artois-val. Fakhr el-Din vitéz férfi volt, félelmetes katona, ám a Robert-en eluralkodott szent düh ellen semmit sem tehetett. A herceg kardja átdöfte az oldalát. A véres sárba hanyatlott, Renaud lova elé, akit magával ragadott a vágtázó harc szédülete, melyben feloldódott minden türelmetlensége, és árnyékként követte urát. Leszállt a nyergéből, hogy felvegye a görbe aranykardot, és a hegyénél fogva a csillogó szemű Robert-nek nyújtotta.

– Vegyék fel a testet – parancsolta a herceg –, és kezeljék rangjához és hősiességéhez méltón… te pedig, Renaud, vissza a nyeregbe! Megyünk tovább!

Guillaume de Sonnac, a templomos nagymester, aki ebben a pillanatban ért oda, látva, hogy Artois a város bejárata felé indul, megpróbálta visszatartani:

– Minket illetett volna a támadás, nagyuram! – vetette a szemére. – Ám az ön hőstette fényében ennek nincs jelentősége. Ugyanakkor nem kellene tovább menni, azzal megszegnénk a király parancsait!

Artois-ra nem hatott a józan érvelés:

– A mindenit, nagymester, menjen innen és engedjen utamra! Folytatnom kell, amit elkezdtem. A király öccse vagyok! Kövessen, ha nem gyáva nyúl!

Az öregember belesápadt a sértésbe, és a kardjához kapott:

– A templomosok nem félnek, d'Artois gróf. Magával megyünk… De tudnia kell, hogy egyikünk sem tér vissza!

– Ez Isten dolga! Harcoljanak jól, és élni fognak! Mi van még?

Ebben a pillanatban ért oda hozzájuk Humbert de Beaujeu főparancsnok vagy tucatnyi lovaggal:

– A király azt parancsolja, hogy álljon meg, nagy uram! Meg kell várnia! Követeli! –

kiáltotta.

– Nem várok meg senkit és semmit! Még őt sem! Néhány percen belül Manszura ura leszek, és felajánlom neki Isten legnagyobb dicsőségére!

Többet hallani sem akart, megfordította lovát, elordította magát, hogy feltüzelje embereit, és vágtatva megindult a város felé. Meggyőződése volt, hogy Fakhr el-Din halála szinte egyetlen kardcsapás nélkül kiszolgáltatja neki a várost. Valójában hatszáz lovasával vakon csapdába rohant, hisz Manszurában ott várta Bajbarsz…

Az, aki egy nap el-Malik el-Zhir Rukhn ed-Din al-Szalih al-Bajbarsz szultán lesz, ekkor még csak az elhunyt Ajub íjászainak parancsnoka. Nem volt sem egyiptomi, sem szír, sem kurd, mint Szaladin. Turkesztánban született kipcsak volt, akinek anyja, ahogyan az egész ország, a mongolok támadását szenvedte, akiknek vérét örökölte, mielőtt eladták volna Damaszkuszba rabszolgának. Kairóba küldve bátorságával, intelligenciájával és hideg kegyetlenségével kivívta az öreg szultán figyelmét, akinek testőre lett, mielőtt megkapta volna az íjászok parancsnoki címét az emíri ranggal együtt. Huszonhét éves volt ekkor…