Juliette Benzoni - Az átok

Adam testvér szemmel láthatólag boldog volt, hogy megmutathatta a tejfölösszájú ifjúnak, mennyit érnek az öregek: hosszasan idézte a régi szép emlékeket Renaud legnagyobb gyönyörűségére. Nagyon kellemes volt az út…

1244. március 16. volt, nagyon szép kora tavaszi nap, mely arra termett, hogy a gyönyörű vidéket járják, melyet uralkodója erélyének hála régóta elkerült már a háború borzalma.

Mégis ugyanabban az órában, amikor Renaud Adam testvért hallgatta, nagyon messze, a Pireneusok pompás hegyei között óriási dráma zajlott. Montségur-ben történt, a bevehetetlen erőd alatt, mely a katárok utolsó menedéke volt. Ezek az eretnekek különös vallást követtek, mely szerint a föld átkozott, a házasság visszataszító, az öngyilkosság pedig erősen javallott. A bevehetetlen erőd mégis elesett, és a király nevében, aki semmit sem tudott minderről, hatalmas máglyát raktak, melyre több mint kétszáz férfit és nőt vetettek. Nemcsak nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, de követelték a mártíriumot, mint a boldog öröklét elnyerésének legjobb eszközét.

Órákon keresztül kavargott a hideg és tiszta levegőben a sűrű, fekete és undorító szagot árasztó füst, bűzbe burkolva a környéket, melyben akkora iszonyat ébredt, hogy az elkövetkező évszázadok sem oszlathatták el.

Még sokáig parázslott a máglya az őrzésével megbízott fegyveresek szemében, akiknek arca semmit sem tükrözött, hisz jobb volt így. Már tudták, hogy az inkvizíciónak, mely nemrég telepedett meg a Languedoc vidéken, számos láthatatlan szeme van mindenütt…

A legyőzött várból is figyelték a máglyát – mindazok a férfiak és nők, akik nem az eretnek valláshoz tartoztak, mely beférkőzött a családjukba, és akik tehetetlenek voltak, és nem tudták megmenteni szeretteiket a lángoktól. Montségur ura, Raymond de Pereille a feleségét, Corbát látta a kisebbik lányuk, a tizenhat éves Esclarmonde kíséretében a szörnyű halálba vonulni, és képtelen volt felfogni, mi történik vele: a hatalmas fájdalom megbénította gondolatait.

Még valaki nézte a máglyát, s az ő fájdalmában nem volt lesújtottság. Éppen ellenkezőleg, percről percre növekedett haraggal és szenvedéssel táplálkozva a gyűlölete, melyet az idő sem olt ki sosem. Gyűlölet, mellyel Renaud egy napon szembetalálja majd magát…

Renaud-t, aki csak Châteaurenard szűk kereteit és szerény pompáját ismerte, elkápráztatta Párizs felfedezése, még akkor is, ha útközben megcsodálhatta Sens városát öt apátságával és szép új katedrálisával, ahol tíz évvel korábban Lajos király esküvőjét tartották Provence-i Marguerite-tel. Párizs egészen más volt!

Először is pompás volt a vidék, az idő pedig, mely hirtelen lágyabbra váltott, ahogy elhagyták Sens-t, ragyogó tavaszt ígért. A fák, az erdők, a gyümölcsösök finom, zöld lombfátyol mögé rejtették ágaikat. A völgyekben kizöldültek a legelők. A domboldalakon büszkén hajtottak a gondosan ápolt szőlőtőkék, és ahogy közeledtek a főváros felé, egyre több és egyre gazdagabb faluval, kisvárossal és apátsággal találkoztak. A lovak minden lépésére – majdnem négy napig tartott az utazás, mely közben pihenőt tartottak más parancsnokságok, például Dormelles „csűrjében” –

erősödött a meggyőződés, hogy Franciaország békében él egy bölcs király jó uralma alatti Ahogy a város látótávolságába értek, Renaud csodál lattal kiáltott fel a több mint harminc láb magasi szép, fehér falak láttán, melyeket Fülöp Ágost emeltetett Párizs körül. Kerek tornyok őrizték, és húsz kapu biztosította a ki-be járást – ahogyan Adam testvér magyarázta fiatal útitársának.

A fenséges keretben harangok, tornyok, tornyocskák emelkedtek a magas, piros tetők és csipkén oromzatok fölé, melyek látképét csillogó szalagkent vágta ketté a Szajna. A látkép háttereként egy dombon malmok emelkedtek, melyek nagy lapátjai mintha a számos építkezés zajának, a kiáltásoknak, a székek zörgésének, a lovak léptének, a hangok csengésének, egyszóval a nagyváros lüktetésének ritmusára forogtak volna.

A Szent Jakab kapun átlépve, melyhez felvonóhíd és erős, két kerek torony védelmezte őrház tartozott egy széles utca futott a folyó felé, először egy nagyi jakobinus kolostor mellett haladva. Szokatlan módon kövekkel rakták ki, melyek közé cserepeket kevertek, szerencsésen kiküszöbölve a megszokott keréknyom okozta mélyedéseket, melyek az időtől függően hol szárazak, hol sárosak voltak.

– Milyen szép! – kiáltotta Renaud. – Az egész város ilyen?

– Ó, nem. – sóhajtotta Adam testvér. – Fülöp Ágost király, aki mostani királyunk, IX. Lajos nagyapja volt, szerette volna, hogy ilyen legyen, de nem maradt elég ideje.

Csak a két nagy utca, mely a Szajnán túl keresztezi egymást, kapott kövezetet. A déli Szent Jakab kaput kötik össze az északi Szent Dénes kapuval, nyugaton és keleten pedig a Saint Honoré kaput a Szent Antallal. Már ez is nagy fejlődés, de a királyok élete, mint mindenki másé, egyszer véget ér… Fülöp fia, VIII. Oroszlán Lajos nem folytatta a munkát. Sokat hadakozott, és mindössze három évig uralkodott. Mostani urunk újra magasba emelte a zászlót, és más csodálnivalója is lesz még. Éppen az iskolák kerületében járunk, ahová messziről is érkeznek tanulni. Ott pedig, a híd után, melyet Kis hídnak neveznek, a Cité szigete: ott áll a király palotája nagy lakosztályaival, gyümölcsöskertjével és tornyaival. A másik végén pedig az a csodálatos, két, szögletes tornyú templom, melynek fehér kövei magukhoz vonzzák a napsugarakat, a Notre-Dame-katedrális. Csak hat évvel ezelőtt készült el, és gyönyörű építmény. Innen nem is látja a szépséges színeit és az aranyozásokat, melyek beragyogják a három kaput és a felső galériát.

A Kis hídról, melyen később áthaladtak, csak a két ikertorony látszott az Hotel-Dieu épületei felett. Renaud elkerekedett szemmel bámult, különösen, amikor az út a palota előtt vezetett el, mely hatalmas sürgés-forgás középpontjának látszott: szemmel láthatólag éppen építettek valamit. Adam testvér ismét felvilágosította:

– A király egy kápolnát építtet: csodálatosat akar, hogy a Szent Töviskoronát és Megváltónk passiójának egyéb ereklyéit őrizze, melyeket Velencében megvásárolt a konstantinápolyi császártól.

– Megvásárolt? – döbbent meg Renaud. – Ilyen szent dolgok is alkudozás tárgyát képezhetik?

– Ó, van ennél rosszabb is! Szegény II. Balin, akiről Thibaut testvér már mesélt magának, annyira pénzszűkébe került, hogy elzálogosította őket Nicolas Querininél, egy zsidó uzsorásnál. Lajos király kiváltotta és Franciaországba hozatta a kincseket. Öt évvel ezelőtt Sens határában vette át őket.

– De az Igazi Kereszt nem lehet nála – il a ózott Renaud.

– Említettem volna? Az ereklyék között úgy tűnik, itt van egy kis darabkája, de semmi ahhoz fogható. Amelynek most már csak maga tudja a titkát…

Bizonytalan talajra léptek, és Renaud inkább témát váltott:

– Thibaut lovag szerint a császár éppen a királyságban tartózkodik.

– Már nem. Itt volt, de mostanra biztosan elutazott. Talán őszentségéhez a pápához.

– Miért ez a sok utazás?

– Mindig nagy pénzszűkében van. Azt hiszem, ő a világ legnincstelenebb uralkodója.

– A konstantinápolyi császár? Azt hittem, gazdag!

– Már nem a Komnenoszok pompás korában vagyunk. Mióta a velencei dózse a saját hasznára eltérítette a negyedik keresztes hadjáratot Bizánc felé, megváltozott a helyzet. A maga császára és Courtenay rokona a legvégső eszközökhöz kénytelen nyúlni. Még courtenay-i birtokát is áruba akarta bocsátani. A király megtiltotta neki, és rá kellett bíznia az irányítását fiatal feleségére, Marie-ra, Jean de Brienne lányára. Azért csak kapott kölcsön pénzt, de cserébe, zálogba kellett adnia felséges urunknak a namuri márkiságát. A szerencsétlen állandó hadban áll két nagy, görög csoportosulással, akiket a dózse kisemmizett. Biztosan hamarosan eljön megint vendéglátásért, jó tanácsért… és anyagi támogatásért.

– Őszintén megmondom – kiáltott fel Renaud –, öröm önnel beszélgetni! Úgy látom, mindenkiről mindent tud!

– Sokat megéltem – felelte nevetve Adam testvér –, sokat láttam és sokat tanultam.

Ráadásul a Templomnak a lehető legtöbbet kell tudnia mindarról, ami az Akra-Jeruzsálemi királyság – ahol fő rendházunk van – és ami a nyugati országok között történik. Ó, mi történt?

A Nagy híd főjénél, mely a Cité szigetet a Szajna jobb partjával köti össze, veszekedés tört ki két teherhordó között: jó okuk lehetett az egymás iránti haragra, amennyire azt ökölcsapásaik erejéből sejteni lehetett, a bámészkodók legnagyobb örömére, akik mindig kéjes lelkesedéssel fogadták a hasonló jeleneteket: kör képződött a küzdők körül. Elég gyakori jelenség volt ez, és a palota őrei nem siettek a közbeavatkozással: tudták, hogy a lovaikon tiszteletet parancsoló látványt nyújtó templomosok közeledtére visszatér majd a rend. Valóban, a bámészok köre szétnyílt előttük, és a két szereplő a világ legtermészetesebb módján úgy döntött, más helyszínen folytatja nézeteltérése rendezését. Miután igen udvariasan köszöntötték a lovagokat, továbbálltak az Herbes rakpartra. A templomosok haladhattak tovább az erős fahídon, melyet vastag deszkák tartottak, és malmok szegélyeztek.

A jelenet, s különösen a végeredménye, elszórakoztatta Renaud-t.

– Milyen meglepő!

– Engem kevésbé lep meg, mint magát. Nem tudom, Lajos király hatása-e, akit sokan máris szentnek tartanak, de mióta ő uralkodik, a párizsiak mintha megfogadták volna, hogy a világ legudvariasabb emberei lesznek.

– Pedig az a két rakodó nem éppen udvariaskodott egymással.

– A vitákat valahogy csak le kell rendezni… és nem mondtam, hogy minden párizsi glóriát érdemelne…

A Nagy híd végén egy kis erődítmény emelkedetté egy sötét és ijesztő, öreg épület, a Châtelet, mely egyszerre volt a felügyelő lakhelye és egyben börtön. Ezek voltak a furcsa város egyedüli fekete falai, hiszen az épületek újnak látszottak, ha éppen nem most álltak építés alatt. Például a Szajna bal partját őrizendő egy hatalmas torony fenyegető kontúrja ostromolta az eget, tiszteletet parancsoló, kisebb tornyokkal szabdalt hármas körfallal körülvéve.

– A Louvre. – magyarázta a parancsnok. – Fülöp Ágost – megint csak ő! – azért emeltette, hogy megvédelmezze Párizst az angolok mohóságától, akiknek normann földjei nincsenek messze innen. Látja, nem aprócska urak a királyaink!

A hídon és a fülsüketítő zajjal dolgozó malmokon túl terült el a város legfiatalabb része. Egymás mellett épültek házak, paloták, műhelyek és üzletek, nem is beszélve a nagy piacról, melyet Vásárcsarnoknak neveztek. A hat lovas jobbra fordult, és elhaladt a Polgárok fogadóhelyisége előtt, mely a vízkereskedők kikötői tevékenységének központja volt. Kikötőjük a Grève térnél volt, ahol a kivégzéseket is tartották. Mögötte állt a Saint Gervais „halom”, a Szent Anasztázia kórház, ahol a kapucinusok fogadták a szükséget szenvedő betegeket. Itt emelkedett a Templom is: egy megerősített ház a vízparton2. Renaud meglepetten figyelte:

– Tényleg ez a párizsi templomos rendház? Kisebb, mint az ön parancsnoksága, nagyuram…

– Ezért lesz nemsokára másik házunk. Négy éve a birtokunkban van egy nagy, mocsaras és homokos földterület nem messze innen, melyet kiszárítunk, és művelés alá vonunk, hogy szép birtokká alakítsuk, falakkal, tornyokkal és egy nagy donjonnal, ahol a kincstár védettebb lehet a párizsiaknál néha előforduló, őrült ötletek ellen. Az a rendház méltó lesz a templomosok franciaországi központja névre. Egyelőre azonban ez is elég.

Renaud mindig éber kíváncsiságában majdnem megkérdezte, hogy Adam testvér a kincstár alatt a rend pénzét érti-e, vagy azt, amit a Szentföldről hozott el, de még időben megérezte, hogy úgysem kapna választ. Ráadásul Adam testvér éppen egy vadonatúj, még egészen be sem fejezett palotára hívta fel a figyelmét a Szent Anasztázia kórház mellett:

– Ez Coucy báró párizsi otthona. Ha minden jól megy, maga holnapra itt lesz.

– Vagyis ha befogadnak? És… ha minden rosszul megy?

– Nagyon meglepne.

A fiatalember elfogadta a megnyugtatást. A király nagy városa elkápráztatta, és erősen vágyott rá, hogy itt éljen. Nem annyira rendkívüli gazdagsága, mint nyüzsgése, túláradó életkedve miatt. Izgalmas lehet ilyen forgatagban élni.

Igen, ez volt a megfelelő szó: hallatlanul izgalmas. Aznap éjjel a fiú alig aludt a templomos rendházban, ahol egy évszázaddal korábban Beckett Tamás II. Henrik angol király haragja elől menekülve védelmet talált. Abban az esetben, ha Coucy báró nem hajlandó a szolgálatába fogadni, el sem tudta képzelni, mi lesz vele. Főként, ha kizárja azt a lehetőséget, hogy belép a templomosokhoz – ami egyre kevésbé vonzotta, mióta meglátta Párizst. Ha legalább az a furcsa császár még itt lenne, ahogy azt Thibaut lovag gondolta, beállhatna az ő szolgálatába. Ha azonban valóban olyan szegény, biztosan nem vágyna arra, hogy a nyakába vegyen egy időben és térben egyaránt távoli rokont. Különben is, semmi izgalmas nem lenne abban, hogy egy pénzért kuncsorgó uralkodó kíséretéhez csatlakozzon.