Juliette Benzoni - Az átok

– Jobb, mint reméltem – jelentette ki, s ismét olajat öntött a sebre, hagyta beszívódni, majd újra bekötözte Renaud lábát, ez alkalommal azonban füge-levélbe, majd úgy egy tiszta vászondarabba, melyet bizonyára a Nílusban mostak ki, és egy kövön száradt eddig. Munkája végeztével Murád felegyenesedett, és egy pillanatig elnézte betege elgyötört arcát:

– Nem festesz valami rózsásan, tudod? Vissza kell nyerned az erődet, ehhez pedig mást is kell enned, mint a kecskéim teje, mellyel eddig tápláltunk. Hozok mindent, ami kell! Két vagy három nap múlva jól leszel!

– Két vagy három nap, amikor olyan sokat elvesztegettem? Fel kell kelnem, hisz azt mondod, meggyógyultam. Damiettába kell mennem…

Sikerült felállnia, de kénytelen volt a falnak támaszkodni, annyira megszédült…

– Na! Mit mondtam? – ugrott oda a pásztor, és visszafektette az ágyra. – Maradj nyugton! Damietta megvár, és Marguerite királyné is, aki kisfiúnak adott életet, és még nem kelt fel a gyermekágyból. Ő is azt várja, hogy kialakuljon a helyzet, és elutazhasson. Azt mondják, a végéhez közelednek a tárgyalások Manszurában, megállapodtak a váltságdíjban, és hamarosan átadják a várost. Azután visszaviszik oda a királyodat, hogy a szaracénok kezébe ürítse a hadikincstárát. Ó, majdnem elfelejtettem: a szultán meghalt…

– Már régen, de eltitkolták a hírt.

– Nem az a szultán. A fia, Turan-Sah. A mamelukok lemészárolták, és a mongol Bajbarsz emír irányít mindent!

– Honnan tudod? Egészen elhagyatott ez a hely, mégis…

– A Nílus! Nem is képzeled, milyen bőbeszédű ez a folyó. Ha leülsz a partjára, és vársz, eljönnek hozzád a hírek. Pihenj! Mindjárt visszajövök…

Amikor elment, Basile, aki eddig a kunyhó ajtajában ült, mintha nem érdekelné, mi történik, odament Renaud-hoz. A lovag rámosolygott:

– Valami azt súgja, hogy duzzogsz!

– Nem. Csak szomorú voltam. Olyan nyelven beszéltek Muráddal, amit én nem értek. Hogy lehet, hogy egy egyiptomi pásztor…

– Nem először járnak frankok ezen a vidéken… több mint harminc évvel ezelőtt Murád a foglyuk volt, és mivel okos ember, megtanulta a nyelvüket – magyarázta Renaud, aki nem akarta elárulni az öreg titkát, akkor sem, ha Basile-tól a legkevésbé sem kellett tartania. – Mint te az arabot a gazdádnál! Örömöt szerzett neki, hogy megmutathatta a tudását. Nincs okod szomorkodni. Megtanítalak téged is a nyelvünkre… te meg engem arabul…

– Ez azt jelenti, hogy magad mellett tartasz?

– Látsz más megoldást? Hacsak Alexandria nem…

– Manszurában mondtam, hogy nem akarok visszamenni oda – felelte a gyerek hirtelen bezáruló arccal.

– Ebben az esetben velem maradsz, és majd később meglátjuk, mi legyen veled.

Hisz megmentetted, az életem, kiszívtad a kígyómérget, előtte pedig kiszöktettél a mészárlásból. Tartozom neked, és mostantól társak vagyunk. Imádkozzunk Istenhez, hogy ne csak a bajban!

Sajtot, kenyeret, fügét, olajbogyót és datolyát fogyasztva Renaud, ahogyan azt a pásztor megjósolta, hamar erőre kapott. Sebe kielégítően gyógyult, és negyvennyolc óra múlva már talpon volt. Ráadásul Murád újabb híreket kapott a Nílustól: megkötötték a megállapodást, és egy gálya fogja Damiettába vinni a királyt, melyen ott vannak Bajbarsz katonái is, hogy visszavegyék a várost és begyűjtsék a váltságdíjat.

– Ez azt jelenti, hogy a királyné kénytelen lesz megnyitni a kapukat, és védelem nélkül elviselni a vadak beáramlását? – kiáltott fel elborzadva Renaud. – Meg is erőszakolhatják, a többi hölggyel együtt, akár a férjük szeme láttára! Meg kell előznöm őket!

– Fogd! – nyújtott felé egy, a sajátjához hasonló botot Murád. – Neked faragtam, hisz szinte fegyvertelen vagy! A késed elég rövid a görbe kardokkal szemben, és ez legalább segít a gyaloglásban.

– Remélem, Damiettában ott találom a fegyvernököm, akit hátrahagytam, de köszönöm, ahogyan mindent, amit adtál! Szeretnék valamit…

– Csak mondd meg a neved: az elég lesz!

– Renaud de Courteany. És te, te elárulod a tiéd… az igazit?

A pásztor csak egy pillanatig habozott, vidám ragyogással élénk tekintetében:

– Miért is ne? Gaucher de Changy volt a nevem.

– Ezek szerint… lovag voltál? – suttogta döbbenten Renaud.

– Igen! Volt Champagne-ban egy tornyom, némi földem, jobbágyaim, de örökös nélkül, egy házsártos feleséggel. Remélem, neked sosem kell megtudnod, mennyire pokollá teheti az életed egy rossz feleség. Kapóra jött a keresztes háború… Dzsemila pedig boldoggá tett. Tehát kérlek, őrizd meg a titkom!

– Hiába is kérnélek, hogy térj vissza a fegyverekhez?

– Hiába! Túl öreg vagyok… és jobban szeretem a kecskéimet… De te vigyázz magadra!

Válaszként Renaud forró ölelésben magához húzta, majd a botra támaszkodva, hűséges kis árnyékával a nyomában megindult a folyó mentén. Körülbelül másfél mérföldnyi volt az út, de hamarosan feltűntek előttük Damietta szőke, ragyogó falai a napsütésben: túlságosan távol ahhoz, hogy kivehessek a lobogók színét. A folyóparti ösvényen semmi sem utalt a háborúra. Békésen, derűsen hömpölygött a Nílus. Közben azonban négy egyiptomi gálya haladt rajta lefelé, egyiken a francia királlyal, az öccseivel és a nagyurakkal, akik megmenekültek a harcokból, a járványokból és a mészárlásokból, melyeket a mamelukok rendeztek…

Amikor közelebb értek, Renaud látta, hogy egyetlen zászló sem leng az őrtornyokon. A tengeren azonban, a Mahalot-sziget és a partszakasz mögött, ahol kiszálltak, még mindig ott ringtak a sereg hajói. Újabb ellentmondásként nyitva álltak a kapuk, a város azonban üresnek tűnt, amikor a lovag és a fiú beléptek. Csak illúzió volt: minden lakos a kikötőben tolongott, ahol egy hajó ringott. Renaud heves szívdobbanással ismerte fel: a Reine volt…

– Kapaszkodj belém – mondta Basile-nak. – Át kell vágnunk a tömegen, hogy megnézzük, mi folyik itt…

Könnyebb volt, mint gondolta. A jelenlévők inkább nyájra emlékeztettek, mint megszokott tömegre. Nemi mozdultak, nem szóltak semmit, csak beletörődve nézték a látványt. Renaud azonnal megértette őket; ahogy elérte a partot, melytől épp most sodródott el a hajó. Az összes Franciaországból érkezett hölgy a fedélzeten volt.

Körbefogták Marguerite-et, akinek kék fátyla felett ott ragyogott a virágdíszes aranykorona. Renaud úgy érezte, felé löki egy erő, eltölti a szerelem és a szánalom, hisz a királyné olyan törékenynek, olyan sebezhetőnek látszott büszkesége ellenére is, melyben egyenesen felszegte a fejét.

Egy dajka állt mellette, karján egy csecsemővel. Ott volt Beatrix húga és a sógornője, Jeanne, valamint Hersende, sötéten és gondterhelten, Elvira de Fos és Madame de Montfort, az öreg Adéle, aki rémülten pillogott körbe, mintha attól félne, hogy a háztetőkről rájuk vetik magukat a szaracénok, görbe karddal foguk között…

Sietségében, hogy közelebb kerüljön, Renaud nem is figyelt oda azokra, akik mellett elhaladt: tekintete csakis a távolodó hajóra szegeződött. Hirtelen hangosan kezdett gondolkodni.

– No de miért megy el anélkül, hogy megvárná a királyt?

Közvetlen szomszédja boldog kiáltással fordult felé:

– Renaud úr? Tényleg maga az végre? – örvendezett Gilles Pernon. – No de hogy néz ki?! Alig ismerem meg…

– Hosszú történet. Miért megy el a királyné?

– Mert bölcs és előrelátó. A várost átadják, és ki tudja, miféle szélsőségekre ragadtatják magukat a muzulmánok.

– Igen, igen, de úgy hallottam, a király is velük jön. Meg kellene várnia.

– Hogy őt is fogságba ejtsék? Akrában várja majd a férjét. És sajnos a másik nő is vele megy – tette hozzá Pernon állával a fedélzeten tolongó hölgyek felé bökve.

Renaud-nak kérdeznie sem kellett, kire gondol. Fegyvernöke hirtelen elboruló arca Elvirát jelezte.

– Ő ölte meg Flore d'Ercrit – magyarázta. – Megtaláltam a bazárban a kereskedőt, aki eladta neki a kést.

– Ő? De… miért?

– Bizonyára, mert zavarta, ami azt jelzi, hogy valóban rossz szándékok vezérlik.

Készül valamire, csak a megfelelő időpontra vár. Kérdés, mikor lesz az.

– És nem szóltál semmit? Nem figyelmeztetted a királynét?

Gilles Pernon megvonta a vállát:

– A királyné szült. Nem fogadott volna. Talán nem is hitt volna nekem.

Ragaszkodik ahhoz a boszorkányhoz, aki elvarázsolja a dalaival. Figyelmeztettem viszont az öreg Adéle-t, és megígérte, hogy szól Hersende asszonynak.

Megnyugtató volt ez a tudat, Renaud aggodalma mégsem akart csillapulni. Ezen a nőkkel teli hajón, ahol csak a legénység és a király hátrahagyta néhány katona férfi, bármi megtörténhet.

– Annak a boszorkánynak nem lenne szabad ott lennie! – morogta. – Meg kell állítani a hajót! Le kell szállítani. Akár erővel, és…

Már majdnem a vízbe vetette magát, hogy a hajó után ússzon, hisz tudta, hogy a tengeren a legapróbb incidens is katasztrofális lehet, és könnyű balesetnek álcázni egy bűntettet. Pernon azonban megsejtette a szándékát, és a ruhájánál fogva visszatartotta:

– Maradjon nyugton! Nincs szükségük magára. Mondtam, hogy Hersende asszony és Adéle éberem figyelnek. És… van más is.

– Kicsoda?

Pernon kinyújtotta a karját:

– Látja azt a szürke fátylas hölgyet, aki kissé távolabb áll?

Egy karcsú alakra mutatott, aki szinte beleolvadt a ködbe. Szálfaegyenesen állt az élénk kékre festett korlátnál, és az arca elé vonta a fátylát, talán a nap elleni védekezésül. Renaud-nak ideje sem maradt, hogy feltegye a természetesen adódó kérdést, Gilles Pernon máris folytatta:

– Valcroze asszony az. Egy hete érkezett Ciprusról egy velencei hajóval, mely datolyát és vásznat akart vásárolni Damiettában.

– Igen? – jegyezte meg közönyösen Renaud. – Mivel nem ismerem a hölgyet…

Ebben a pillanatban hirtelen szél támadt a kikötőben, felfújta a hajó nagy vitorláit, kifeszítve az arannyal és pirossal rajzolt keresztet. A nemes hölgy kezéből kicsúszott a muszlinkendő, felfedve a vörös hajfonatot, melyből kieshettek a csatok. Pernon elnevette magát:

– Szerintem nagyon is ismeri.

Renaud nem felelt: nézte a távolodó, karcsú nőalakot, és nem mert hinni a szemének. A szemének, mely ilyen távolságból képtelen volt kivenni a hölgy arcát, de egy belső hang megsúgta a nevét:

– Sancie…? Sancie de Signes! Ő az?

– Valcroze asszony… de nevezhetjük így is.

– Visszajött! Istenem, micsoda öröm!

Basile, aki kezdte úgy érezni, túlságosan megfeledkeznek róla, meghúzkodta a ruhaujját:

– Ő az a hölgy, akit szeretsz?

Renaud mintha álomból ébredt volna.

– Én… nem. Egy… egy barát – felelte azzal az érzéssel, hogy nem az igazat mondja.

A kis csúfság visszatérte túlságosan nagy örömöt okozott ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű szóval írja le, de szűkös görög szókincse nem kínált más lehetőséget…

– És ez? – kérdezte Pernon, aki mostanáig nem vette észre a fiút. – Ki ez?

– Ő is… egy barát… és főként a megmentőm!

Trombiták, dobok és üvöltések távoli visszhangja rémítette meg a kikötői tömeget, és fojtotta Renaud-ba a szót. A Nílus felé fordultak, ahonnan a fenyegető lárma áradt: hamarosan feltűnt a négy gálya a folyón, melyek egyike a fogoly királyt hozta… A vitorlás gyorsan távolodott a szélben…

– El sem tudja képzelni, mit állt ki a király ezektől a gazemberektől – sóhajtotta Joinville kényelmesebb testhelyzetet keresve a fedélzeti épület lépcsőjén, ahová Renaud-val telepedett. – Ha belegondolok, hogy bemerészelték vonszolni Manszurába, szinte félholtan, csak hogy örömöt szerezzenek egy borzalmas nőszemélynek, a néhai szultán ágyasának. Nevetett, hogy ilyen nyomorúságos állapotban látja. Tudja, szép nő, de szívtelen. Úgy nevetett, akár egy hiéna. Ami a felséges urunkat illeti… csakis csodálatra méltónak nevezhetem a módot, ahogy mindezt elviselte!

– Maga is száz halálon mehetett keresztül egy ilyen aljasságban! Hisz osztozott benne, ugye?

– Nos, én nem voltam ott. Sebesült voltam és beteg, felraktak az egyik hajóra, mely Damiettába vitte azokat, akik nem tudtak lóra szállni. A többiekkel együtt voltam ott, de éppen azelőtt, hogy elfogtak, sikerült a folyóba dobnom az ékszereimet. Kegyetlen dolog volt! Olyan szép tárgyak voltak… és ragaszkodtam hozzájuk!

– Valóban sokat szenvedhetett!

– El sem tudja képzelni, mennyire! És még inkább, amikor elmesélték királyunk kínjait! Ő igazán szent, tudja! Már régóta mondják, de mostanra egészen biztos vagyok benne…! Ha megengedi, felállok és teszek néhány lépést. Elzsibbadt a lábam! Rosszul gyógyult a sebesülésem! Ó, micsoda nyomorúság!