Renaud felállt, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen. A champagne-i udvarnagy fájdalmas nyögéssel kinyújtóztatta magas alakját, mely sokat veszített széles kiterjedéséből. Azután kart karba öltve megindultak, óvatos léptekkel, hisz a tenger csúf szürke színt öltött a korlátokon túl, ahova végül kisétáltak. Nem messze előttük a templomosok vezérhajója, melyen a rossz időre készülve lassan bevonták a fővitorlát, szelte a vizet: a vásznat azonnal falapátok váltották fel, akár egy tengeri százlábú végtagjai. Joinville dühödten felmordult:

– A Templom! Mióta kifizették a váltságdíj első részét, tűnődöm, vajon kinek az oldalán állnak! Olyan régóta keleten élnek, hogy közelebb vannak már a muzulmánokhoz, mint a keresztényekhez! Tudja, mi történt, amikor tízezer fontonként lemérték az aranyat?

– Úgy hallottam, hiányzott néhány font.

– Harminc, amit a király Renaud de Vichiers-től, a Templom marsalljától kért, aki mindent irányít, mióta a nagymester Manszurában meghalt. Ő pedig megtagadta!

– Megtagadta? A királytól?


– Nos, igen. Azt állította, hogy a pénzesládák, melyek a fedélzetükön vannak, nem a sajátjaik, hanem magánszemélyek tulajdonai, így nincs joga rendelkezni felettük.

Hajszálon múlt, hogy meg nem fojtottam ezért a válaszért. Ekkor szája sarkában kis mosollyal azt mondta, hogy kölcsön bár nem adhatja, ami náluk van, de nincsenek elegen – hisz csak négyszázan kerülték el a manszurai csapdát –, hogy megakadályozzák, hogy elvegyük tőlük. Azt hittem, gúnyolódik. Elkapott az indulat: lementem a raktérbe, ahol gondosan lezárt nagy ládák sorakoztak. Felragadtam egy baltát, kijelentettem, hogy a király érdekében járok el, és lecsaptam a lakatokat…

Renaud testvér mellkasán összefont karral, furcsa mosollyal nézett, de oda sem figyeltem rá: elvettem, amire szükségem volt, egy garassal sem többet, és átadtam a pénzt a királynak! Mit gondol erről a furcsa eljárásról?

– A magáéról? A lehető legjobbakat. A templomosokéról… nem lep meg igazán.

Amennyit tudok róluk – felelte Renaud hirtelen elkomorulva –, különös emberek: rengeteg parancsnokságuk és birtokuk van Franciaországban, mégsem ismerik el a király hatalmát, és azt állítják, hogy csakis a pápától függnek! Nem természetes és nem jó ez így. A lovagság törvényei megkövetelik, hogy védelmezzük az egyházat, de azt is, hogy szeressük és védelmezzük a szülőföldünket. Ez összeegyeztethetetlen azzal, hogy nem ismerik el a törvényeit… és a királyát!

– Próbálja csak elmagyarázni nekik! Csupa gőg a szívük, és ugyanúgy ragaszkodnak a gazdagságukhoz, mint a függetlenségükhöz…

Egy áruló hullám emelte meg hirtelen a hajót, feli kavarva az udvarnagy gyomrát, aki azonnal szép halványzöld színre váltott, és egy tompa nyögéssel kihajolt a korláton, hogy megfizesse a természet követeitől jussot.

– Mennyire tudom utálni a tengert! – panaszkodott, amikor végzett és lerogyott Renaud mellé, aki remekül érezte magát. – És még egyszer kénytelenek leszünk hajóra szállni, amikor hazamegyünk!

A király dühödt hangja szakította félbe kiábrándult monológját. Szinte rögtön utána maga Lajos is fölbukkant a hídon, nyomában az öccsével, Charles d'Anjou-val, aki majdnem ugyanolyan hangosan kiabálva tiltakozott:

– Ugyan, bátyám, felesleges ekkora haragra gerjednie! A trikk-trakk játék nem halálos bűn, ha jól tudom!

– Egy betegekkel teli, Isten kegyének kiszolgáltatott hajón, amikor oly jó bajtársak nyögnek továbbra is egyiptomi börtönben, csakis az imádság és a szenvedőknek nyújtott segítség lehet kedves az Úrnak! Hasznosítsa jobban az idejét! – üvöltötte a jövendőbeli szent, és mérgében a tengerbe dobta a kockákat és a táblát.

Azután visszatért a Montjoie gyomrába.

– Imádkozni – nyögött Joinville balsorsa mélyéről. – Már ahhoz sincs erőm…


* * *

Hat napba telt, mire elérték Akrát – a rossz idő miatt hárommal többe, mint egyébként –, ám amikor a hajó elhaladt az előkikötő két tornya mellett, melyeken a francia lobogó lengett, hirtelen napsütés kergette szét a felhőket dél felé, beragyogva a házak hófehérjét, a horizonton feltűnő dombok zöldjét, és a lecsillapult hullámok mintegy varázsütésre újra kékre váltottak. A parton észrevették a hajót. Vidám üdvözlésben zúgni kezdtek a templomok harangjai, miközben minden ablakba, minden teraszra, minden balkonra élénk színű szőnyegek és selyemkárpitok kerültek…

Az egész város kivonult a fogadására: a papság ünnepi díszben, a lovagok, a polgárok, az őrmesterek, a hölgyek, a kisasszonyok legszebb ruháikban. Kikiabálták örömüket, megelőlegezve a legyőzöttnek, aki köré mártíromsága vont glóriát, a győzteseknek kijáró Te Deum-ot, melyet hamarosan elénekelnek majd. Kirobbanó lelkesedéssel, diadalmasan fogadták Lajost, az élen az azúrkékbe és aranyba öltözött Marguerite-tel, aki egy kisbabát tartott a karján. Finoman térdet hajtva nyújtotta férje felé. A királyi pár hat hónapja vált el egymástól. Marguerite meleg szépsége teljes pompájában ragyogott. Lajos, akit elcsigázott a betegség, csak árnyéka volt önmagának, de amikor hosszú, sápadt kezébe vette a kis Jean-Tristant, hogy a feje fölé emelve megmutassa az éljenző tömegnek, visszanyerte nemcsak eredeti magasságát, de még mintha meg is nyúlt volna, miközben elgyötört arcán átsütött a belső ragyogás.

Renaud is boldog volt. Végre a Szentföldre lépett, melyről oly régóta álmodott!

Végre viszontlátta a szép hölgyet, akit imádott! Méghozzá közelről, hisz amikor Damiettában utolérte a király, fegyvernöki rangra emelte, és személyes szolgálatára rendelte.

Marguerite olyan gyengéd pillantással fogadta, hogy a lovag szíve heveset dobbant.

Soha nem nézett még így rá a királyné, és talán elköveti az őrültséget, hogy a lába elé veti magát, ha nem hallja hirtelen Joinville morgását:

– A szentségit! Nem is tudtam, hogy ennyire jó barátok a királynéval!

Keserű volt a hangja. Féltékenység áradt belőle melyre pedig Renaud képtelennek gondolta volna a békés champagne-i udvarnagyot. Hacsak… nem szerelmes ő is az elragadó Marguerite-be?

– Előbb ismertem, mint ön – jegyezte meg könnyedséggel igyekezve eloszlatni a kétértelmű gondolatokat. – Ön nem Cipruson látta először?

– Távolról sem! 1241. június 24-én ért ez a boldogság Saumurben, a Poitiers gróf lovaggá ütése tiszteletére rendezett ünnepségen, ahol Thibaut de Champagne grófot kísértem, aki azóta Navarra királya. Igazán gyönyörű ünnepség volt! Sosem láttam még olyan pazar díszben a királyt. És a királyné…! Nála csodálatosabbat képzelni sem lehetett volna! Igen fiatal voltam még, de semmit sem felejtettem el. Ahogyan ő sem változott semmit!

Hatalmas sóhajban végződött a vallomás, melyre Renaud semmit sem felelt. Még véletlenül sem kérdezte volna meg, mit gondolhat minderről Madame de Joinville, született Alix de Grandpré – akiről egyébként sosem beszélt a férje. Hamar meg is feledkezett a közjátékról, amikor egy elveszettnek hitt hang hallatszott:


– Nos, lovag uram, még mindig olyan erős a káprázata, hogy senkit sem lát, ha itt a királyné?

Azonnal tudta, kinek az arcát fogja látni visszafordulva, hisz a szemtelen, ironikus hang rengeteg emléket ébresztett benne. Mégis meglepte, amit látott, és mivel nem tanulta meg, hogyan fojtsa el reakcióit a társasági életben, felszakadt belőle:

– Szent Györgyre! Úgy látom, a kedves kis csúfságunk igencsak megváltozott!

A zöld szempárban, melyre nem ilyen ragyogónak emlékezett, hisz mindig csak félig hunyva látta, harag csillogott:

– Maga mindenesetre nem változott! Most is ugyanolyan durva! Mondhatom, tudja, hogyan bókoljon!

Renaud elnevette magát, végtelenül boldog volt, hogy viszontlátja ezt az arcot, melyről azt hitte, örökre eltűnt előle. Valóban sokat változott, de annyira azért nem, hogy az udvar szépeinek sorába került volna: a hosszú orr, melynek cimpái mintha valamit szagolgattak volna, még mindig ott volt, de az arc bizonytalan vonásai finommá alakultak, ahogyan az egykor homályos arcbőr is kitisztult, akár egy virágszirom, melyen mintha egy nemtörődöm vagy túlságosan siető méhecske virágport hintett volna szét. Sancie szeplői nem tűntek el, csakhogy most Renaud úgy találta, remekül illenek a pompás vörös-arany hajkoronához, melyet alig tudott féken tartani a világosszürke kerek bársonykalapka és a könnyű muszlinfátyol. A nagy, gyakran gúnyos száj mostanra rózsaszínre váltott, és kellemes ívben keretezte a most is hófehér fogakat. Összefoglalva túlzás lett volna azt mondani, hogy Sancie de Signes szép lett, mostanra azonban megvolt benne az a valami, ami vonzza, sőt megragadja a férfiak tekintetét, ahogyan arról Renaud meg is győződhetett, amikor a lány – alig lehetett több tizennyolc évesnél – sarkon fordult, és fai képnél hagyta, hogy kövesse a távozó királyi párt. A finom, inas, hosszú lábú test, melyet az ügyesen szabott ruha sejtetett, bájos domborulatokat takart, pont ott, ahol kellett, s a kecses járás csak kiemelte a test szépségét. Renaud, aki fél éve nem ölelt nőt, azon kapta magát, hogy önmagát is megdöbbent tisztasággal képzeli maga elé. Egészen összezavarodott, gondolatban Isten bocsánatát kérte, és megfogadta, hogy az első adandó alkalommal bocsánatot kér Madame de… Hogy is hívják? Nem emlékezett rá, de végül is nem volt jelentősége, hisz számárai örökre Sancie de Signes marad…

Lajos és Marguerite az egykori palotában rendezkedett be a kikötő mellett, ahol valaha Jeruzsálemi Isabelle királynő és a harmadik férje, Henri de Champagne, majd negyedik férje, Henri de Lusignan élt. Itt élte meg egyetlen szerelmes éjszakáját is Thibaut de Courtenay-vel. Feledhetetlen éjszaka volt, melynek titkát a magányos öreg feljegyzése fedte fel Renaud előtt, s melynek az édesanyja, Mélisande az életét köszönhette. A fiatalember mélységes felindulással fedezte fel a hűs termeket, a jázminnal és rózsával beültetett belső kerteket, a csipkés ablakokat, az értékes kövezeteket, melyeken egykor selymes suhogással siklottak gyönyörű nagyanyja brokát-, szatén- és bársonyruhái. Az, hogy Marguerite ennyire hasonlított Isabelle-re, lázálomszerűvé tette a valóságot. Renaud arról kezdett álmodni, hogy egy éjszaka a szeretett hölgy ajtaja megnyílik, hogy csendben belépjen rajta a szerető, és ez a szerető

ő lesz… Azután kezdődne a varázslat. Olyan biztos volt benne, hogy tudja, hogyan szeretné…

A kikötőben megfigyelte Marguerite és férje viszontlátását. A királyné gyönyörű

volt, finom és kecses a sorozatos szülések ellenére, s ragyogó arcát az átélt megpróbáltatásoknak sem sikerült megkeményíteniük. A király, aki szinte a halálból támadt fel, olyan sovány volt, hogy meggörnyedt a háta, arcára rányomta bélyegét a betegség, de megmaradt furcsa kék szempárja, melynek tekintete mintha mindenki fölött szállna, mindenkinél magasabbra, messzebbre látna, oda, ahová az egyszerű

halandóknak nincs bejárásuk. Lajos felemelte a feleségét, hogy megölelje, amikor az térdet hajtott előtte, azután együtt indultak a palotába, ahol visszaáll köztük a meghittség, melynek gondolata egyre elviselhetetlenebb lett Renaud számára. Ha lesz rá ereje, a király biztosan újra teherbe ejti a feleségét két ima között, hisz egy szent nem szeretkezhet anélkül, hogy ne az élet továbbadása lenne a célja. Marguerite-ra pedig újabb kilenc hónap hányinger, rosszullét és elformátlanodás vár, holott ebben a kék tenger és kék dombok közötti, hófehér városban, mely igazi paradicsom az egyiptomi pokol után, minden szerelemre csábít, olyan szerelemre, amilyet a költők megénekelnek: a beteljesülés csak lassú és édes kibontakozás után következhet a simogatások és varázslatok labirintusában… Vannak asszonyok, akiket szinte kultikusan kell szeretni, de nagyon valószínű, hogy Lajosnak elképzelése sincs az ilyen rajongásról…

Az első este nem tartottak éjszakába nyúló ünnepségeket sem a palotában, sem a városban. Mindenki tudatában volt, milyen állapotban érkeztek meg a lovagok az egyiptomi börtönök, a betegségek, vagy mindkettő poklából. Rövid vacsorát rendeztek, és a királyi pár hamar visszavonult. A champagne-i udvari nagy emberei a Szent Mihály-templom szomszédságában találtak szállást uruknak, egy özvegy takácsné házában, és Joinville felajánlotta Renaud-nak, hogy tartson velük. Elég hely volt kettőjüknek, és a költségeken is megosztozhattak. Fontos részlet volt ez az udvarnagy számára, aki igencsak kifogyott a pénzből. Renaud-nak nem voltak gondjai, hisz mióta a király háznépéhez tartozott, a kincstár gondoskodott szükségleteiről.

Bájos ház volt. Egy sárga homokkal felszórt, fekete levelű rózsaszín babérral és szőlővel beültetett, négyszögletes udvar köré épült, és néhány, viszonylag kis szobából állt, melyek mind befelé nyíltak a kertre, melyet egy nagy, piros vászon védett az égető