– Lehetetlen fegyveres elégtételt követelnie egy templomos testvértől! A szabályzatunk tiltja a párbajt – felelte szárazon.

– Ez aztán a kényelmes szabályzat! Lehetőséget nyit a legrosszabb gaztettekre is anélkül, hogy felelni kellene értük! – vágott vissza Renaud megvetéssel felelve a megvetésre.

– Maga a rend ítéli el és bünteti meg a gyermekei által elkövetett bűnöket. Adja elő

kérését a nagymesternek. Tudnia kell, hogy bizonyítékot fog követelni.

– Bizonyítékot? Kész vagyok a Szentírásra megesküdni, hogy láttam, amint Roncelin de Fos átkutatja a helyet, ahol az apám, Thibaut de Courtenay visszavonultságban élt. Az érkezésem megakadályozta, hogy megszentségtelenítse a sírját… de a következő éjjel visszatért.

– Mit keresett volna?

– Éppen ezt szeretném megtudni tőle. Ahhoz, hogy ilyen aljasságot kövessen el, fontos dolognak kellett lennie. Ami azonban nem enyhíti a bűntett súlyát…

– Még egyszer kérdezem, mik a bizonyítékai?

– A szavam és a fegyvernököm vallomása. Valamint a konstantinápolyi császáré, aki nagy tisztelettel átvitette a megsértett holttestet a Courtenay kastély kápolnájába.

Ez nem elég?

– Konstantinápoly messze van! Megnehezíti az előkelő tanúvallomás ideérkezését.

De… megpróbálhatja beszerezni. Ha megjön, újra megvizsgáljuk a kérdést.

Halvány biccentéssel máris sarkon fordult, felszítva Renaud dühét:

– Legalább hívja ide Roncelin de Fos-t, és kérdezze meg előttem!

A marsall vissza sem fordult, csak a válla fölött vetette oda:

– Ez is lehetetlen! Roncelin testvér ma reggel elutazott safedi parancsnokságunkra az odaküldött erősítéssel.

– Szokása szerint, de előbb vagy utóbb megtalálom – morogta Renaud dühösen. –

Nem szökhet el mindig előlem!

A Templomot elhagyva egy ideig a tengerparton sétált, mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje kissé a nyugalmát. Haragja most már az egész rendre kiterjedt, ezekre az arrogáns férfiakra, akik nem féltek menedéket nyújtani sötétlelkű bűnözőknek, fennen hirdetve, hogy csakis a pápa alá tartoznak, és megtagadják a király hatalmát… sőt még azt is, hogy pénzt kölcsönözzenek neki, hogy kiegészíthesse a váltságdíjat! Mindezt azzal az ürüggyel, hogy mások pénzéről van szó. Szép kis ürügy, amikor egész Európa tele van a parancsnokságaikkal, és Párizsban az új rendháztornyukban őrzik a kérdéses király kincstárát! Naphosszat imádkozni nem elég ahhoz, hogy jó emberek legyenek!

Ezzel a Roncelin de Fos-val, aki mint az angolna, mindig kisiklik a keze közül, egy nap szembe kell néznie, karddal a kézben, akár tetszik a nagymesternek, akár nem!

Hazatérve Pernonnak egy szempillantás elég volt, hogy kitalálja, a lovag nem járt sikerrel, de ura felhős arcát látva magába fojtotta kérdéseit. Renaud mindössze annyit kérdezett:

– Te, aki mindig mindent tudsz, tudod, hol van Safed?

– Honnan tudnám? Én is, mint maga, most érkeztem.

– Akkor érdeklődj! Meg kell tudnom, pontosan hol van az a templomos vár, és melyik út vezet oda! Gyorsan, légy szíves!

– Nem várhat holnap reggelig? Késő van, tudja? És valami azt súgja, hogy leginkább alvásra lenne szüksége.

– Meglepne, ha el tudnék aludni. Az a nyomorult elképesztő védelmet élvez! Elég csak keresni, máris máshol van – sóhajtotta Renaud, és kioldotta kardját, majd lerogyott egy székre.

Pernon friss vizet töltött egy kupába, és szó nélkül felé nyújtotta, pontosan tudva, mi következik. Valóban, Renaud egy hajtásra kiitta.

– Ülj le – mondta azután. – Elmesélem.

Pernon éppen erre várt. Hagyta gazdáját beszélni, majd amikor az még egy kis vizet kért, óvatosan előhozakodott véleményével:

– Beszélhetek őszintén?

– Mindig is úgy szoktál!

– Nos: először is nem lett volna szabad egyedül odamennie…

– Nem látom be, mi többet tehettél volna te…

– Nem magamra gondoltam. Mivel nyílt kihívásra készült, két másik lovagot is magával kellett volna vinnie…

– Az ügy csakis rám tartozik!

– Tudom. Ugyanakkor mintha megfeledkezett volna arról, hogy a király fegyvernöke, és mielőtt a parancsnoksága kellős közepén nyíltan kihív egy templomost, az engedélyét kellett volna kérnie. Abban a nagyon valószínűtlen esetben, ha megadta volna az engedélyt – ami meglepne, ha arra gondolunk, hányan haltak meg Damiettánál, élükön a nagymesterrel –, talán saját kezűleg írott levelet és két kísérő

lovagot adott volna maga mellé. Úgy azonban, ahogyan maga járt el, esélye sem volt.

Meggyőződésem, hogy ezek a szerzetes katonák furcsa emberek, akik ugyanúgy képesek a legjobbra, mint a legrosszabbra, de remekül harcolnak, és az adott helyzetben a királynak túl nagy szüksége van rájuk ahhoz, hogy magánügyben támadja őket…


– Vagyis igazam volt, hogy egyedül próbálkoztam – felelte Renaud gúnyosan elhúzva a száját. – És visszatértünk a kiindulóponthoz: meg kell tudnunk, hol van Safed, hisz ott van Roncelin de Fos!

– Istenem, milyen makacs! Könyörgök, menjen aludni! Holnap talán tisztábban lát majd…

Másnap Pernon ismeretek egész tárházával tért vissza. Safed, melyet a templomosok újjáépítettek azután, hogy Szaladin lerombolta, Tortosa mellett a legerősebb váruk lett, és a frank királyság tragikus zsugorodása óta a legfélelmetesebb határállomása. Azt beszélték, hogy a Templom több mint egymillió szaracén aranyat költött a felfegyverzésére, ezerhétszáz embert etetnek ott mindennap, s háború idején még többet. A garnizon ötven lovag testvérből, harmincöt őrmester testvérből, lovakból és fegyverekből, ötven turkopolból, háromszáz kisegítőből, nyolcszáz fegyvernökből és negyven rabszolgából áll…

– Egy egész világ! Szilárdan megerősített város – magyarázta Pernon. – Látja, felesleges odamennie! Szétlapítanák, akár egy tojást, és többé senki sem hallana maga felől!

– Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy merre van.

– Akrától keletre majdnem egyenes vonalban tíz mérföldre, és öt mérföldre, északra Tibériástól – magyarázta a fegyvernök gondterhelt sóhajjal, melyet Renaud meg sem hallott. A lehető legjobb hírt hallotta.

– Öt mérföldre északra Tibériástól? Az egészen közel van…

– Nem értem! Mi köze mindehhez Tibériásnak?

– Majd később elmagyarázom! Most megyek a királyhoz…

– Jó gondolat! Megyek én is! – helyeselt belépve Joinville.

Renaud elfojtotta grimaszát: csak kettőjükre tartozott, amit IX. Lajosnak mondani akart.

– Csakhogy… komoly ügyről szeretnék beszélni vele.

– Én is! – jelentette ki a másik. – Máshol kell elszállásolniuk minket: szemtelenek a cselédek, és ehetetlen ételt tálalnak fel azzal az ürüggyel, hogy nincs elég pénzünk.

Ráadásul nem tudom, maga hogy van vele, de én képtelen vagyok pihenni: az ágyam pont annál a falnál áll, amelyik szomszédos a templommai, ahol harsogva éneklik a Libera me Dominé-t, ahányszor eltemetnek egy halottat, és mintha a város összes halottja itt akarna temetkezni. Ketten jobban felléphetünk! Menjünk!

Nem volt kibúvó, Renaud kénytelen volt beletörődni: ha az udvarnagy végére ér háztartási sirámainak, talán rá is jut majd egy kis idő. Végül azonban egyikük sem tudta előadni az őt érdeklő kérdést: egy tanácskozás kellős közepébe csöppentek. Egy nagyon viharos tanácskozáséba, melyen a szentföldi bárók csaptak össze azokkal a nemesekkel, akik elvben a segítségükre érkeztek. Természetesen ott volt a templomosok és az ispotályosok nagymestere, Renaud de Vichiers és Guillaume de Châteauneuf, valamint a pápai legátus, és bőszen vitatkoztak. Joinville, aki mindennél jobban szerette a szócsatákat, boldogan belevetette magát a hangzavarba, Renaud azonban csak hallgatott.

Azt tárgyalták, mi lesz a megfelelő magatartás, ha visszakapják a kairói foglyokat.

Egy Franciaországból érkezett levél erősen nyugtalanította a királyt: az édesanyja emlékeztette rá, hogy most már hatvanéves, kezd fogyatkozni az ereje, és talán ideje lenne hazatérnie az országba, melyet újabb veszély fenyeget. Angol veszély! A kedves sógor, III. Henrik, az egyik Provence húg férje, nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek, hogy rávesse magát Franciaországra, míg Lajos távol van. Portsmouthban nagy megszálló flottát gyűjt egybe.

Másrészről a szíriai bárók, az Ibelinek, a Gibelet-k, a tripoliszi és az antiochiai gróf

– bár birtokuk a felére vagy még kisebbre csökkent – könyörögve kérték a királyt, hogy maradjon: egyedül ő teremthet rendet ebben az országban, a király nélküli királyságban, mely leginkább anarchikus köztársaságra emlékeztet, ahol mindenki azt csinál, amit akar, és nem törődik a többiekkel.

– Arra van szükségünk, hogy királyi kezébe vegye az országot, felség. Ha elmegy, elveszünk a mostani megosztottságban, és a szaracénok, akik tudják ezt, egyenként fognak megtámadni, ahogy erőtlenek vagyunk.

– Csak akkor támadnak meg, ha nem vagyunk olyan bölcsek, hogy kiegyezzünk velük – vágott vissza Renaud de Vichiers. – Szaladin unokaöccsei uralkodnak most is Aleppón, Moszulon, Damaszkuszon, és gyűlölik az egyiptomiakat, épp ugyanannyira, mint mi. Szükségük lesz ránk, ahogy nekünk is szükségünk van rájuk…

– Nagymester – vörösödött el a király dühében –, azt hittem, Cipruson megértettem magával, hogy semmiképpen sem akarok összefogást a hitetlenekkel.

Felérne azzal, hogy átadjuk nekik az országot, Isten ne adja! Tudom, hogy ha távozom, maguk azonnal kitárják feléjük a karjukat, és átadják magukat a hosszú, filozofikus tárgyalásoknak az ő nyelvükön, melynek írásbeliségét oly nagyra értékelik. Nem fogom hagyni!

– De felséges bátyám – avatkozott közbe Alphonse d'Anjou –, gondoljon a sok száz lovagra és katonára, akit elveszítettünk! Gondoljon azokra is, akik megmenekültek, és akik már csak arra vágynak, hogy hazamenjenek, és rendbe hozzák ügyeiket, de leginkább egészségüket. Gondoljon az édesanyánkra!

– Az édesanyánk egyedül is a legjobb uralkodó – vágott vissza Lajos. –

Szembenézett már nagyobb gaztettekkel is angol rokonunk részéről…

– Akit egyébként őszentsége a pápa kérésemre rendreutasíthat, és rávehet, hogy maradjon otthon, ha nem akarja a kiátkozást kockáztatni, amiért egy olyan országra támad, melynek királya keresztes háborúban van… – tette hozzá a bíboros legátus.

– Végül – szólt bele Joinville is, aki egy ideje hiába próbálta hallatni a hangját –, a király nem okozhat csalódást ennek a jó népnek, mely oly szépen és nagylelkűen fogadja. Nem értenék meg, hogy az, akibe minden reményüket fektették, ha visszanyeri egészségét és kiváltja a foglyokat, magukra hagyja őket…

– Nem törődne inkább azzal, ami magára tartozik – morogta a templomos. –

Egyfolytában nyög és siránkozik, mégis itt akar maradni! Igaz, a király enged minden kérésének…

– Ó!

Ebben a hangnemben a beszélgetés majdnem veszekedéssé fajult, amikor Vichiers

„mohó csikónak” bélyegezte Joinville-t, ahogyan a Szentföldön született frankokat elítélőleg nevezték. Az udvarnagy azonban visszavágott:

– Inkább legyek csikó, mint elgyötört gebe, mint maga! – vágta az arcába.

A két férfi kivonni készült kardját, de a király közbelépett:

– Elég ebből! Parancsoljuk, hogy maradjanak nyugton… minden téren! – tette hozzá jelentőségteljes pillantással Vichiers felé. – A következőképp határozok: akik haza akarnak menni, megtehetik. Mi, akik azért jöttünk, hogy felszabadítsuk a szent helyeket, és lehetővé tegyük a zarándokok számára, hogy nyugodtan imádkozhassanak, maradunk, ameddig kell a királyság újraszervezéséhez és a védelmi rendszerek, falak és erődítmények újjáépítéséhez. Vissza kell állítani az északi frank kerítést is, kibékítve az antiochiai-tripoliszi hercegséget az örmény királyságokkal…

– Nem lesz rá ideje, felség! – nevetett keserűen Vichiers. – Az iszlámnak olyan fegyverei vannak, melyeket ön nem ismer: a Hegy Öregje önre zúdítja az asszaszinjait, és itt fog meghalni, anélkül, hogy bármit is megoldott volna. Talán előbb még a királyságát is elveszíti! De bizonyára nem tudja, kicsoda a Hegy Öregje – tette hozzá megvető mosollyal.

Eudes de Cháteauroux, a legátus rémülten közbe akart lépni, de a király csendet parancsolt. Felállt, és magas, karcsú alakja jó egy fejjel a nagymester fölé magasodott:

– Többet tudunk róla, mint gondolná, Renaud de Vichiers testvér. Így azt is tudjuk, hogy félre akar vezetni, amikor az iszlám szolgálatában álló asszaszinokkal fenyeget. A Hegy Öregje a Bagdadban vagy Kairóban gyakorolt iszlám ellensége. Tanulmányoztam az összes irányzatot. Magának ellenben van mitől tartania, hisz a gyűlölet, melyet kölcsönösen táplálnak egymás iránt, nem huny ki egyhamar… Mondja meg, ha tévednénk!