Juliette Benzoni - Az átok

A nagymester dühösen elhagyta a tanácstermet Hugues de Jouy-val és az őt kísérő

testvérekkel. IX. Lajos félmosollyal pillantott utánuk, mely különös módon megkeményítette arcát.

– Nos, így határoztam, uraim! – mondta végül felemelve a hangját, hogy mindenki pontosan megértse. – Itt maradunk, hogy rendet tegyünk, helyreállítsuk a békét és a biztonságot a zarándokutakon.

Renaud reményteljes örömmel figyelte a szócsatát a király és a nagymester között.

A történtek után jobbak az esélyei, hogy meghallgatásra talál Roncelin del Fos elleni panasza. Követni akarta a királyt a lakosztályába, miután Lajos lezárta az ülést, de Geoffroy de Sergine, aki a manszurai tragédia óta szigorúan vigyázott a felséges személyre, útját állta.

– A király nem akarja, hogy zavarják! – tagadta meg tőle a belépést.

– Ha imádkozni ment, megvárhatom a kápolna ajtajában?

– Nem, lehetetlen. Nem a kápolnában van.

– Akkor hol? Kérem, Sergine úr, nagyon fontos mondandóm van a számára…

– Kinek fontos? A királyságnak… vagy önnek?

– Talán mindkettőnek. Engedélyt szeretnék kérni, hogy elmenjek…

– Sehova! Most senki nem hagyhatja el Akrát semmiféle indokkal. Míg meg nem érkezik a moreai herceg által ígért erősítés, egyetlen lehetséges védő sem utazhat el. A király úgy határozott, hogy elengedi azokat, akik haza akarnak menni nyugatra, ami nagyon hamar megtörténik majd. Könnyen meglehet, hogy kevés fegyverforgató marad. Ugye nem kell emlékeztetnem, hogy maga a király fegyvernöke?

A fiatal lovag látványos elkeseredése láttán. Sergine kedvesen elmosolyodott:

– A felségünk majd később foglalkozik a személyes ügyekkel. Most pihenésre van szüksége az imént átélt jelenet után.

– És mivel az ima a legjobb pihenés, talán nem a kápolnában van, de imádkozik.

– Nem. Felkereste a királynét a lakosztályában… Nem gondolja, hogy neki is joga van időnként egy kis gyengédségre?

Sergine mosolya többet elárult, mint szavai, és Renaud fülig pirult. Hirtelen nagyon boldogtalannak érezte magát, és mivel azt sem tudta, mit kezdjen magával, sarkon fordult, és sétára indult a kikötőben: hátha sikerül elűznie a kínzó gondolatokat, melyek mindig rátörtek, amikor elképzelte Marguerite-et a férje karjában. Gyűlölte magát ezekért a felségsértő képekért: nem azért a merészségért, mert maga elé képzelte a fiatal királyné testét, hanem mert frusztrációból táplálkozó gyűlöletfélét érzett a hús-vér férfi iránt, miközben a király, a keresztény, a leendő szent hatalmas csodálatra indította.

A Szent Mihály-templom előtt elhaladva halvány remény ébredt benne, hogy találkozhat Sancie-val, ezért belépett. Hirtelen nagy szükségét érezte, hogy beszélgessen vele, hogy legalább beszélhessen arról, akit szeret. Annyival könnyebb volt vele, mint Hersende asszonnyal, akinek átható tekintete olvasott a lelkében. Túl késő volt azonban ahhoz, hogy összetalálkozhasson Sancie-val. Mégis imádkozott egy keveset az oltár előtt, ahol a kis piros láng jelezte az isteni jelenlétet, de nem talált megnyugvást. Visszament a szállására, becsukta fülét Joinville örökös sirámai előtt, és bezárkózott a szobájába egy kancsó bor társaságában, melyet az utolsó cseppig kii ivott a felejtés reményében. Nyugtalan éjszaka és fejfájós reggel lett az eredménye.

Egy perc ideje sem maradt készülődni: a király az Akrától északra fekvő városokba indult – Tyrbe Szidonba és Bejrútba –, hogy megszemlélje a falak és a védelmi rendszerek állapotát. Minden lovagjának vele kellett tartania.

A visszatérés másnapján – három héttel később nyugtalanító hír érkezett: Valcroze asszony eltűnt, anélkül, hogy bárki is megmondhatta volna, mi lett vele…

Nem keresték azonnal. A királyné, aki mindenkinél jobban tudta, milyen szeszélyes, kíváncsi és öntörvényű az udvarhölgye, úgy gondolta, biztosan nem vette észre az idő múlását, és ott ragadt valahol, akár a falakon kívül is. Amikor azonban napfelkeltekor gyalog, kimerülten, porosan, nyugtalanul és nagyon dühösen megérkezett a társalkodónője, Honorine, a palota felbolydult, ahogy sikerült másra is nyitnia a száját, mint a fűszeres borra, melyet bőségesen diktáltak belé, hogy összeszedje magát Azután beszélni kezdett.

Előző nap Sancie levelet kapott, melyben arra kérték, hogy délután sétának álcázva menjen el egy kis kápolnába, mely az előző század végén épült a Tell el-Fuukharon, azon a helyen, ahol a nagy ostrom alatt Szaladin sárga sátra állt. Nem volt aláírás, csak egyetlen nagybetű, mely akár R is lehetett. A titokzatos levélíró diszkréciót kért, kijelentve, hogy a királynét fenyegető veszélyről van szó.

– Sancie asszony öszvéreket kért, és nem sokkal három óra előtt elindultunk.

Meleg volt, de a szél, mely egész nap fujt a tenger felől, kellemessé tette a sétát, és kényelmesen elértük a kápolnát a dombon. Bájos hely, szép kilátással…

– Mit számít a kilátás – szakította félbe Marguerite, aki elé odavezették Honorine-t. – A lényeget mondja, kérem!

– Máris, felség, máris… de olyan feldúlt vagyok – sírdogált az asszony. – Talán egy korty bor segítene.

Hersende töltött neki egy keveset, melyet csalódott arccal gyorsan megivott, majd folytatta:

– Odaérve láttuk, hogy egy lovat kötöttek ki az egyik ciprushoz a kápolna mellett.

Leszálltunk, és kikötöttem mellé az öszvéreinket, az úrnőm pedig egyedül bement a kápolnába. Diszkréten félrehúzódtam… hogy megcsodáljam a tájat – tette hozzá erényesen Honorine, nyugtalan pillantást vetve a királynéra. – Úgyhogy semmit sem hallottam. Egyébként nem maradtam sokáig: egy férfi bukkant fel a küszöbön, és intett, hogy menjek oda…

– Egy férfi? Miféle férfi? – türelmetlenkedett Marguerite.

– Szavamra… nem tudom! Nem volt túl fiatal. Bőrbe öltözött, mint a fegyvernökeink, de a zubbonyán nem volt címer… Mindenesetre közülünk való volt, és gond nélkül beléptem. Azután… semmire sem emlékszem, hacsak arra nem, hogy szép kis ütést kaptam a fejemre…

– És semmit sem látott, hallott?

– Hitemre, nem. Sötét volt odabent, és a kinti napsütés után csak hunyorogtam…

Amikor felébredtem, rossz ízt éreztem a számban, besötétedett már, és egy lélek sem volt sehol. Minden eltűnt: Sancie asszony, az öszvérek, a ló és az ismeretlen férfi…

Egyedül voltam – sírt fel hirtelen felidézve az átélt félelmet. – Kiáltottam, kutattam…

senki sem felelt… Kezdett hideg lenni, és tudtam, hogy becsukják a városkapukat, ezért visszamenekültem a kápolnába, hogy megpróbáljak aludni. De a legapróbb zajtól is féltem, és képtelen voltam az alvásra. Ahogy felkelt a nap, elindultam…

Története végére olyan zajos zokogásban tört ki, hogy az aggódó királyné egy kézmozdulattal jelezte, hogy kísérjék ki. Az öreg Adéle vállalta magára a feladatot, nem feledkezve meg a borról sem.

– Ha eleget ivott, talán elalszik – jegyezte meg. Marguerite, aki éppen végzett az öltözködéssel, megkérte a jelen lévő hölgyeket – beleértve Elvira de Fos-t is –, vonuljanak vissza, hogy négyszemközt beszélhessen Hersende-dal.

– Sancie-t elrabolták, hisz a történteket nem nevezhetjük másként – szólalt meg idegesen, szabad folyást engedve nyugtalanságának. – No de ki, és miért? Ha szerelmi történetről lenne szó, nem értem, minek kellene ennyi titokzatosság? Szabad asszony.

– Egészen biztosan nem erről van szó. Gondoljon felség a levélre, mely egy önt fenyegető veszéllyel csalta el… Kár, hogy nincs a kezünkben ez az üzenet.

– Arra kérték, hogy égesse el. Mindegy, úgysem vennénk sok hasznát: feltételezem, a szegény Honorine hűen számolt be a tartalmáról. Ott van persze az aláírás…

– Mely egy R betűre hasonlít? Én is felfigyeltem rá, és azon tűnődöm, vajon nem Courtenay lovagot jelöli-e.

A királyné hirtelen hallatlanul megdöbbentnek látszott. Elpirult, elsápadt, majd fel-alá kezdett járkálni a szobájában, miközben az orvosnő folytatta:

– Sancie bizonyára úgy gondolta, hogy az üzenet tőle érkezett, hisz jól ismeri.

Tudja, mennyire fontos Renaud lovagnak felséged… boldogsága. Hát még a biztonsága!

– Gon… gondolja?

– Meggyőződésem, madame – suttogta Hersende, magában megállapítva, hogy Marguerite rózsás bőre ismét pipacspirosra vált, ahogy hozzátette: – Mondjuk ki a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nincs ebben semmi, ami sérthetné: a lovag szereti önt, azt hiszem, az első naptól fogva. És Sancie tudja ezt.

– Azt mondja, tudja? Istenem! Akkor miért jött vissza hozzám? Gyűlölnie kellene!

– Nem. Sancie is szereti önt. Másképp. És mivel nem sokra tartja magát, és sosem remélte, hogy szerelme viszonzásra talál, úgy döntött, önön keresztül szereti a lovagot, és talán segít neki kevésbé szenvedni: a királyné sosem nézhet szerelemmel más férfira, mint királyi férjére.

Marguerite elfordult, és lehajtotta a fejét.

– Egy királyné is ugyanolyan nő, mint mindenki más, Hersende – suttogta. – És ha a férje annyira szereti Istent, hogy csak szentségként, a gyermeknemzés érdekében közeledik a feleségéhez, az ölelések leginkább egy szükséglet kielégítésére hasonlítanak, mint az evés vagy az ivás. Hiányzik a szenvedély…

Hersende térdet hajtott, megfogta a kezét, és a homlokához húzta:

– Tudom, felség… és csodálom ezért. Csak azért beszéltem, hogy jobban felmérhesse mindkettőjük értékét. Mindenesetre nem lenne jó meghallgatni Renaud lovagot? Talán tud valamit.

– Bizonyára. Érte küldetek!

Néhány perccel később az öreg d'Escayrac úr, akinek ragaszkodását a királyné azzal hálálta meg, hogy állandó szolgálatába fogadta, elindult a Szent Mihály-templom melletti házba… kedvetlenül, és némi tiltakozás után. A legkiszámíthatatlanabb módon az öreg nemes, akinek az volt a feladata, hogy a hasra vigyázzon, szerelemre lobbant –

késői, de annál vadabb szerelemre – nemcsak a has, hanem a királyné egész személye iránt… A gondolat, hogy csapot-papot otthagyva el kell sietnie a király legfiatalabb, ám nem a legcsúfabb fegyvernökéért, kellemetlen volt a számára, és vitatkozni próbált:

– Nem úgy illene inkább, felség, hogy előbb értesíti a királyt Valcroze asszony balsorsáról? Szerintem neki kellene kihallgatnia Courtenay-t…

Balszerencséjére Marguerite nem volt olyan hangulatban, hogy bármiféle ellenvetést elfogadjon attól az embertől, aki eddig sosem kérdőjelezte meg az utasításait.

– Mi lelte, Sir Bemard? Valcroze asszony a keresztlányom, eltűnik egy homályos üzenet után, melyben rám hivatkoznak, és maga szerint először meg kellene kérdeznem, mit gondol a király? Ha így jártam volna el Damiettában, hol lennénk most?

– Tudom, felség, tudom… de… az illem…

– Miféle illem? – kiabálta Marguerite magánkívül. – Emlékeztetem, hogy péntek van, és az Isten teremtette összes pénteken a király imádkozik, böjtöl, bűnbánatot tart, és azt szereti, ha békén hagyják! Most pedig, ha nem akar elmenni, mondja meg: odaküldöm Montfort asszonyt vagy Seringes-t, ami még illetlenebb lenne, hisz kizárólag férfiak lakta házról van szó…

Escayrac nem számított ekkora viharra. Behúzta a nyakát, kivehetetlen bocsánatszavakat mormolt, és amennyire reumája engedte, sietve távozott, de a bizalmatlanság, melyet a jóképű Renaud ébresztett benne, szilárd ellenszenvvé alakult.

Amikor visszatért, oldott volt és szinte mosolygós. Igaz, nem Renaud-t hozta el, hanem Joinvillet, aki boldog volt, hogy alkalma nyílik meglátogatni a királynét. A szobájából nyíló, babérrózsával beültetett udvaron találták. Sétálgatott, és karján ringatta a kis Jean-Tristant, aki gügyögött és kalimpált, mosolyra fakasztva édesanyját.

Bájos volt a kép, Marguerite észre sem vette, hogy nézik. Ahogy meglátta a két bárgyún mosolygó arcot, hangulata azonnal megkeseredett:

– Joinville úr? Kedves, hogy meglátogat, de nem magát vártam. Azt hittem, Bernard lovag, hogy megértett…

– Igen, igen, madame! – sietett a magyarázattal a megszólított. – Nem tévedtem.

Csakhogy Courtenay úr nem volt a házban, és Joinville úr ajánlkozott, hogy eljön és elmagyarázza…

– Mit? – sóhajtott kimerülten Marguerite. – Hol van Courtenay lovag?

Joinville két lépést előrelépett, és meghajolt:

– Elutazott, felség. Ma hajnalban, a kapuk megnyitása után kapott egy üzenetet.

Felnyergeltette a lovát, és elment.

– Miféle üzenetet? És hova ment?

– Nem tudom, felség. Egy szót sem szólt. Felfegyverkezett, kis csomagot készíttetett össze a fegyvernökével, azután követte a küldöncöt, aki várt rá.

– A fegyvernöke természetesen vele tartott?