– Nem, felség. Az állt az üzenetben, hogy egyedül kell mennie…

Marguerite elhallgatott. Nem volt ínyére, ahogy a dolgok alakultak ma reggel. Most már a Sancie feletti aggodalomhoz hozzáadódott egy másik is, mely furcsán elszorította a szívét. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy a két eltűnés összefügg, a második az elsőből következik, és nem ígér semmi jót. A két férfi szólni sem mert.

Végül Marguerite Joinville-hez fordult:

– Legalább arra megkérte önt, hogy értesítse a királyt a távollétéről? Vagy nem tudja, hogy a törvényeink tiltják, hogy az ura engedélye nélkül eltávozzon?

Újra harag vibrált a hangjában, és szabad folyást engedett neki: így tudta legjobban leplezni aggodalmát.

– Igen, felség. Mielőtt elment, megkért, hogy kérjem a nevében a király bocsánatát, és mondjam el, hogy becsületbeli ügyről van szó…

– Akkor menjen, és mondja el neki, én pedig elkísérem. Ketten is kellhetünk, hogy eljussunk hozzá az ájtatosságában!


* * *

Renaud ekkor már messze járt. Ahogyan Joinville is mondta, hajnalban levelet kapott, egy utcakölyök hozta, amilyenek szinte maguktól születnek a keleti városok porából. Ez a fiú tiszta ruhát viselt, és miután átadta az üzenetet, leüli egy még bezárt üzlet küszöbére, és kijelentette:

– Várok.

Renaud ijesztőnek találta a levél tartalmát. Néhány szóban tudatták vele, hogy Madame de Valcroze-t elrabolta „egy emír, akiben szenvedélyt ébresztett, és ha nem akarja, hogy örökre eltűnjön egy hárem mélyén, a segítségére kell sietnie. Követnie kell az üzenet hozóját, aki elvezeti ahhoz, aki megadja számára a lehetőséget, hogy megmenthesse. Egyedül kell azonban mennie, és egy szót sem árulhat el senkinek a levél tartalmáról, melyet meg kell semmisítenie.

Elgondolkodva gyűrögette ujjai között az üzenetet, mintha további információkat próbálna kicsalni belőle. Milyen különös történet! Sancie-t elrabolták? Sancie szenvedélyt ébresztett egy emírben? Ki látta volna, hol és mikor? Leginkább a szenvedély szó döbbentette meg, hisz sosem képzelte volna, hogy „a kedves kis csúfságot” mindent elsöprő szépségként kezeljék, akinek érzelmi katasztrófák szegélyezik útját. Másról lehetett szó… de miről? Ahogy gondolkodott, a levél kiesett a kezéből, de csak akkor vette észre, amikor Pernon felvette, és kijelentette:

– Azt hallottam, a szaracénok fogékonyak a vörös hajra…

– Gondolod, hogy igaz lehet?

– Miért ne? Nem olyan nagyon szép az a hölgy, de nem is csúnya…

– Tényleg?

– Magát elvakítja a királyné! Igaz, mellette minden más nő jelentéktelen, de ez a hölgy nem. Csak az a kérdés – tette hozzá egészen más hangon Pernon –, érdekli-e magát a sorsa. Különben nem értem, miért magához fordultak. Hacsak nem akarják eltávolítani Akrából. Talán csapda?

– Lehet, de el kell mennem! Nyergeld fel a lovamat, és készíts össze egy táskát…

– Én is fölkészülök…

– Tudsz olvasni, nem? Egyedül kell mennem. És égesd el a levelet!

Renaud-n hirtelen lázas idegesség vett erőt. Lehet, hogy az üzenet egy része hamis volt, egy azonban biztos: Sancie-t elrabolták, ez pedig elfogadhatatlan. A miértet majd később kideríti. Tíz perc múlva készen állt, majd miután megbízta a félig még alvó Joinville-t, hogy kérje számára a király bocsánatát, csatlakozott a gyerekhez…

Lovát kantáron vezetve először a Galilea-kapuhoz követte a fiút, ahol a koldusokból és piacra siető parasztokból álló tömegen keresztül elhagyták a várost.

Kelet felé kanyarodott az út a lankás dombok között, melyeket forróságot ígérő

könnyed ködbe vont a reggel. Az út mentén egy lovas várakozott. A kis küldönc feléje küldte Renaud-t, és egy intéssel jelezte, hogy szálljon nyeregbe. Turbánra emlékeztető

fejfedőjével, vaslemezekkel megerősített tunikájával és bő nadrágjával az idegen úgy festett, mint egy helyi, szír, libanoni vagy egyéb nagyúr embere.

– Te leszel a kalauzom? – érdeklődött Courtenay. A férfi válasz helyett meghajolt nyergében, és az előttük futó útra mutatott. Arra a kérdésre sem válaszolt, hova mennek, egyszerűen csak megsarkantyúzta, majd vágtára fogta a lovát. Hátra sem nézett, de Renaud lépést tartott vele.

Nem tudta, hogy Basile – aki bár azt hitték, még alszik, ébren volt – követte, és egy tamariszkuszbokor rejtekéből figyelte találkozását az idegennel. Közelebb próbált jutni, hogy hallja, mit beszélnek, dél olyan gyorsan történt minden, hogy nem maradt rá ideje. Néhány pillanat mindössze, és a két lovas eliramodott. Elszoruló szívvel futott az út közepére, s nézte, ahogy fölemelkedik, majd elül a porfelhő a lovak patája nyomán… Sehogyan sem tudhatta meg, hová viszik a férfit, akit a világon mindenkinél jobban csodált…

Valaki más is nézte. Az út menti fűben guggolva az üzenetet vivő fiú adta át magát a teljesített feladat örömének, és egy almába harapott, melyet tunikájából vett elő.

Basile úgy határozott, hogy kikérdezi…

Nem sokáig vágtáztak, csak amíg át nem szelték a patakok és folyók szabdalta, termékeny mezőkkel és olajfakertekkel teli síkságot, mely Akra és Felső-Galilea között terült el. Gyümölcsfák, mandulafák és szőlők tarkították a tájat, és Renaud élvezte volna a szépséget, ha nem nyugtalanította volna a titokzatos cél, mely felé vitték, és különösen Sancie sorsa: vajon hogyan mentheti meg attól, hogy hárembe zárják? Már a gondolat is elviselhetetlen volt számára, hisz ismerte annyira a lányt, hogy tudja, sosem hajolna meg egy muzulmán gazda vágyai előtt: inkább meghal.

Mire elérték a hegy első vonulatait, olyan nagy lett a forróság, hogy vezetője megállt egy pálmafacsoport alatt, mely egy kutat és egy kis rácsos építményt takart. Az árnyékában leültette Renaud-t, miután ittak, és megitatták a lovakat is. A lovag tiltakozni akart: miért vesztegetik a drága időt, amikor egy nemes hölgy megmentésére kell sietniük? A másik – aki úgy tűnt, néma, de nem süket! – csitító mozdulatot tett, a vakítóan szikrázó napra mutatott, szélesen elmosolyodott, majd sajttal és datolyával kínálta társát. Végül lefeküdt a földre, hátat fordított Renaud-nak, s a világ legtermészetesebb módján elaludt.

A lovag egy darabig meglepetten figyelte, legszívesebben megrázta volna, és a kardjával fenyegetőzve kényszeríti, hogy folytassák az utat. Menedékhelyük friss levegője ellenére is érezte azonban, hogy folyik róla az izzadság, és a szintén az árnyékban álló lovakra vetett pillantásból megértette, hogy a kalauza bölcsen cselekszik: ismeri az országot és az itteni életmódot, míg ő csak nemrég érkezett, és semmit sem tud.

Renaud is lehevert, de nem aludt. Túl sok kérdés cikázott a gondolataiban. Ki lehet ez a férfi, és főleg ki küldte? Ahhoz, hogy tudomása legyen egy emír „szenvedélyéről”, közeli kapcsolatban kell állnia vele. Ráadásul, mivel Renaud semmit sem tudott a vidék földrajzáról azon kívül, amit a nagyapja kézirata elmondott, nem tudta, meddig tart a frank királyság, hol kezdődnek a muzulmán földek, és milyen távolságra vannak Damaszkusztól, Aleppótól vagy a többi várostól, ahol a katonai elitet alkotó emírek élnek. Sancie-t bizonyára egyikükhöz viszik… A kalauz személyével kapcsolatban Renaud azon tűnődött, vajon nem a templomosok szolgálatában áll-e. A keresztesek mind tudták, hogy a szerzetes-katonák sajátos politikát folytatnak, nem is olyan titkos kapcsolatokat ápolva az iszlámmal, melyekről sokan tudtak, köztük maga a király is: elég volt csak visszaemlékezni ciprusi, sőt itteni haragjára, amikor a templomod sok esetleges egyezségekről beszéltek. Ugyanakkor furcsa lett volna, ha tudomásuk van egy frank és keresztény hölgy elrablásáról egy emír számára. Különösen hogy semmit sem tettek!

Az erős gondolkodásban Renaud végül elszenderedett, és amikor a társa rázogatására kinyitotta a szemét, látta, hogy a végéhez közeledik a nap, és ibolyaszínre váltott a táj. Néhány perccel később miután ettek, ittak és ellátták a lovakat, továbbindultak a hegyek egyre sűrűbb árnyai közé…

Egész éjjel mentek. Szép, tiszta, világos éjszaka volt, melyben több és nagyobb csillag ragyogott, mint nyugaton, csodálatos ékszert rajzolva az égre, melyről egyetlen királynő sem álmodhatott. Tisztán kirajzolódtak a kopár hegygerincek, és bár vágtázni nem lehetett, jól járható volt az út. Napkeltekor szétnyíltak a hegyek, és az egyik lejtőn a Kánaán hegy oldalán épült kis várost fedtek fel. Egy erős várkastély magasodott fölé szédítő falaival. A Templom fekete és fehér zászlaja lengett rajta. Renaud hirtelen kitalálta, hol vannak:

– Safed? – mutatott az erődre.

A férfi félmosollyal bólintott. Valóban ott voltak, és Renaud áldotta a sorsot, amiért ilyen szerencsésen, anélkül, hogy keresnie kellett volna, eljutott a fájdalmas emlékű

Hattin-szarvhoz, melynek lábánál elásták az Igazi Keresztet, Balduin és Thibaut keresztjét. Ösztönösen a déli irányt kereste. Ráadásul mivel Roncelin de Fos Safedben volt, végre vele is rendezheti a számláját, távol szent királya szemétől és fülétől…

Csakhogy ahelyett, hogy bementek volna a városba, melynek szűk utcái a hegyoldalban kapaszkodtak, a kalauz jobbra, egy akáciákkal és pisztáciával szegélyezett ösvényre fordult, melyek dús zöld levelei elnyelték a lovagokat. Hátat fordítottak Safednek.

– Nem oda megyünk? – ráncolta a szemöldökét Renaud hátrafordulva nyergében.

Az ismeretlen nemet intett, és a kezével jelezte, hogy indulniuk kell. Ismét a hegyek felé mentek, de most déli irányban… fél óra elteltével a kalauz megállt, leszállt a nyeregből, kikötötte a lovát, és intett a kísérőjének, hogy kövesse a példáját. Növények által félig benőtt ösvény nyílt egy sziklahasadékban, ahol a turkopol23 habozás nélkül megindult. Renaud követte, és egy pinceféleségben találta magát, melyet a nappali fényből belépve sötétnek érzékelt, ám ahogy szeme megszokta a homályt, a végében a szürke falakon fáklya fényét látta. Kezét kardja markolatára helyezve megindult a fény felé.

Léptei zajára egy fekete árnyék rajzolódott ki a megvilágított fal előtt, azután nem mozdult többet. Renaud lépés közben kivonta a kardját. Eddigi élete kiélesítette érzékszerveit a veszélyre. Kiszagolta, akár a kutya. Bár mostanáig korrektül bántak vele, valami azt súgta, hogy nem sok jót várhat ettől a mozdulatlan árnyéktól. A barlang sarkához érve egy pillanatra megállt, majd hirtelen megfordult. Magas férfi állt előtte egy asztalnak támaszkodva, melyen gyertya égett, fénybe vonva az alakot.

Renaud azonnal felismerte, nem is annyira a csillogó páncél felett viselt vörös keresztes köpenyről, hanem a szívében eluralkodó haragról. Roncelin de Fos volt. Ha a templomos a meglepetés hatására számított, tévednie kellett: amint meglátta Safedet, Renaud megsejtette, hogy végre találkozik vele. Megvetően vetette oda:

– Mennyi óvintézkedés a találkozáshoz, melyre napok óta törekszem! Az én ízlésem szerint egyszerűbb lett volna kijönnie a párbajpástra, ahová a marsalljánál hívtam, de mivel ez itt inkább gyanús, alvilági hely, nem csodálom, hogy jobban kedveli. Ám legyen! Vonja ki a kardját, és küzdjünk meg!

– Nem ezért vagyunk itt, heves, ifjú kiskakas, hanem hogy egy fontos ügyről beszéljünk. Vagy talán elfelejtette a kapott üzenet tartalmát?

– Madame de Valcroze elrablását? Elhittem, egészen addig, míg magát meg nem 23 Keresztény hitre tért kisegítő katona


láttam, de most úgy gondolom, egyszerű csalétek volt, hogy idejöjjek. Mégis örülök neki. Eleget beszéltünk: küzdjünk meg!

– Csalétek? Gondolja?… Nos, akkor nézze meg!

Roncelin felvette az egyik fáklyát az asztalról, meggyújtotta a gyertya lángjánál, és Renaud előtt megindult a barlang mélye felé. Magasba emelte a fényt:

– Nézze!

Renaud meglátta a szalmán fekvő Sancie-t, összekötözött kézzel és lábbal, a csinos zöld ruhában és aranypaszománnyal szegett kis köpenyben, melyben néhány napja látta. Ha félt is, nem mutatta. Csak tágra nyílt szeme beszélt helyette, és Renaud sosem hitte volna, hogy ilyen hatalmas ez a szempár: két megfejthetetlen mélységű, ragyogó tó, melyből könnyek csorogtak, ahogy felismerték őt. A lány azonban egy szót sem szólt. Nem tehette: tulajdon fátylával tömték be a száját.

– Istenem! – kiáltott fel Renaud. – Maga rabolta el? Ezt merte tenni?

Sancie-hoz akart ugrani, hogy kiszabadítsa, de Roncelin kinyújtotta a karját, és a fáklya elállta az utat, olyan közelről, hogy a láng majdnem elérte a ruha selymes anyagát, mely enyhe égett szagot kezdett árasztani:

– Még sokkal többet is meg mernék tenni a Templom dicsőségére! Ez a nő, ahogyan maga is, csak egy kis bábu a sakktáblámon a játszmában, melyet Lajos király és az övéi ellen folytatok.

– Magasra tör, barátom! – füttyentett Renaud.