Juliette Benzoni - Az átok

– Nos, itt vagyunk – mondta Roncelin de Fos. Kemény, reszelős hangja végigjárta Courtenay feszült idegeit. – Merre induljunk?

– A romok felé… volt ott egy kút.

– Egy kiszáradt kút, tudom, de azután?

– Az Igazi Keresztet öt templomos lovag gyűrűjében, akik állva, nagy kardjukra támasztott kézzel őrizték, a kút mellett állították föl.

– Ott ásták el? Meglepne. Arra már kerestem.

– Ebben az esetben miért kérdezi? Nem, természetesen nem ott, és csak két templomos kapta a parancsot, hogy rejtsék el, nehogy a hitetlenek kezére kerüljön.

Megesküdtek, hogy sosem fedik fel a titkot, még kínvallatás alatt sem. Csakis Jeruzsálem királyának vagy a Templom nagymesterének árulhatták el. Geraud testvért néhány órával később megölték…

– És Thibaut de Courtenay gőgjében megtartotta magának a titkot – nevetett föl gúnyosan Roncelin. – Most azonban eljött az idő, hogy kiszabadítsuk az ereklyét a föld fogságából! Mutasd az utat!

– Menjünk a romok felé…

Hajnalodni kezdett, ahogy a toronyhoz értek, s a bizonytalan fényben szürkeségbe olvadtak a tárgyak, de Renaud hamar megtalálta, amit keresett, és elfojtotta megkönnyebbült sóhaját: istennek hála az öreg akácia, bizonyára még göcsörtösebben, mint valaha, ott állt a helyén. Egyedül emelkedett egy fennsíkon, az egyik szarv lejtőjén. Renaud Roncelinhez fordult:

– Nincs messze – mondta –, de amint felkel a nap, hamar forróság lesz. Sancie asszony már így is sokat kínlódott. Le kell szállítani a nyeregből, és le kell ültetni az öreg falak árnyékába…

Szemmel látható volt a lány fáradtsága. Karcsú, mindig szálfaegyenes alakja előredőlt. Roncelin leszállt a nyeregből, megindult felé, és mondott neki valamit, amit Renaud nem hallhatott. Azután az egyik emberét szólította, aki átfogta a derekát, és oda vezette, ahová a jelenetet nyugtalan pillantással követő lovag javasolta.

– Fáradt, de nem beteg – jelentette ki Fos. – Ali gondoskodik róla, és itt marad mellette. Ad neki innivalót és datolyát is. Most elég a szóból és az elvesztegetett időből!

Vezess!

Majdnem olyan könnyedén, mintha nem lenne összekötözve a keze, Renaud leugrott a nyeregből.

– A lovaknak is árnyékban kell maradniuk – jelentette ki. – Oldozz ki!

– Igaz is! Ásnod kell! – vágta el a kötelet a másik. Az ásót és lapátot hozó szolgákkal a nyomában

Renaud megindult a fennsík felé, majd odalépett az akáciához, és mielőtt körüljárta volna, megtapogatta a kérgét. A fa a több mint hatvan év alatt megnőtt, és másznia kellett, hogy elérje az ágvillát, melyben egykor Thibaut elrejtette a Próféta Pecsétjét. Tudta, hogy az iszlám értékes kincse már nincs ott, Thibaut odaajándékozta a Hegy Öregjének, köszönetképpen a vendéglátásáért és a segítségéért. Mégis talán gyerekes szükséget érzett, hogy megérintse a rejtekhelyet.

– Mit csinálsz ott fönn? – türelmetlenkedett Fos. – Gyere le, és láss munkához.

Minél tovább vársz, annál melegebb lesz!

Felé nyújtott egy lapátot, melyet Renaud vállat vonva elvett: megtalálta a támpontokat, melyeket Thibaut halála előtt szóban adott, és tudta, hogy a fa árnyéka megvédi majd. Komótosan levetette vaslapokkal megerősített, erős szövettunikáját, melyet övvel összefogott zubbonya alatt viselt, amikor nem csatába indult. Fos nyugtalanul elvágta a zsinórjait a tőrével, s mozdulatával átvágta az ing madzagját is.

– Ez mi? – kapta el, amit Renaud mindig a ruhája alatt viselt: a kis pergamentekercset, mely egy bőrszíjon a nyakában lógott.

– Azt hagyd! – mordult föl a lovag. – Ne viselkedj úgy, mint egy gazfickó!

A kés átvágta a szíjat, a templomos kigörgette a lapot, és elnézegette egy darabig, miközben megparancsolta, hogy tartsák erősen a foglyot. Gonosz öröm villáma cikázott át hideg szürke szemében, mely általában semmiféle érzelmet nem tükrözött.

Renaud hiába próbált kiszabadulni a pribékek szorításából.

– Add vissza azt a képet! – kiáltotta. – Számodra semmit sem jelent! Nekem nagyon értékes!

– Azt elhiszem. Szíved hölgye?

– Nem. Egy rokonom…

– Egy rokonod, aki királyi koronát visel? Kivel akarod elhitetni? Különösen, hogy Lajos feleségére hasonlít!

– A lelki üdvömre esküszöm, nem ő az!

– Akkor a kárhozat vár rád! Elkényeztetsz, Courtenay! Ennyit nem is reméltem…

Áss, ha nem akarod, hogy a kis barátnőd fizessen meg a lázadásodért!

Renaud kétségbeesetten látta, hogy a templomos néhány lépést távolodva az erszényébe rejti a tekercset. A szolgák elengedték, és az egyikük a földre mutatva ásót nyomott a kezébe. Hatalmas volt a kísértés, hogy a férfi hátába vágja a szerszámot, Roncelin azonban máris nevetve fordult vissza:

– Ugyan! Talán visszaadom… ha elégedett leszek veled.

Renaud kénytelen volt engedelmeskedni. Dühödt szívvel egy téglalapot rajzolt az ásó hegyével, melynek mérete körülbelül megegyezett az Igazi Kereszt hosszával, melyről tudta, hogy értékes tokjával együtt ásták el. „Körülbelül három láb mélyre” –

mondta Thibaut. Óvatosan látott munkához, nehogy egy erősebb vágással megsértse az arany és drágakő burkot, melybe a szent fát foglalták. Ahogy dolgozott, egyre nőtt a haragja, és egyre jobban várta, hogy munkája végére érjen. Mégis hiába ásott, semmit sem talált, egyetlen darabkát sem, még a selyemből sem, melybe beburkolták. Több mint egy órája ásott, folyt az izzadság a hátán, a karján, a homlokán, a haján. Semmi, még mindig semmi! Megmagyarázhatatlan!

Roncelin meglepően türelmes volt:

– Állítólag a tárgyak vándorolnak a föld alatt – jegyezte meg kéjesen. – Talán itt is ez történt? Vagy nem a jó helyen próbálkozol? Próbáld megnagyobbítani a gödröt.

Hacsak nem akarsz becsapni!

– Miért tenném? – morogta Renaud. – Semmiféle segítséget sem kaphatok, és őrültség lenne fölöslegesen kifárasztanom magam! Ha nem lenne a kezében Sancie de Valcroze, sosem hagytam volna, hogy ide hozzon, mert az apám egykor megesketett, hogy a királynak adom át a keresztet, és semmi esetre sem egy templomosnak!

– Nocsak? Különös elvárás! Nem a templomosok voltak mindig is az Igazi Kereszt hűséges őrzői a csatákban? Ok hozták el a Szent Sírból, ők emelték magasba a csatában, hogy mindenki láthassa, elsősorban a haldoklók. Ok vitték vissza, és adták át a pátriárkának is. Az apád adott valami magyarázatot?

– Nem. Nem maradt rá ideje. Elérte a halál… csak annyit tudok, hogy annak ellenére, hogy a Templomhoz tartozott, bizalmatlan volt vele szemben. Nem tudom, miért…

Roncelin feléje nyújtotta az egyik kulacsot:

– Igyál! Szomjas lehetsz. Aztán folytasd! Itt kell lennie valahol annak az átkozott keresztnek!

Renaud, aki éppen nagy kortyokban ivott, majdnem megfulladt, elejtette a kulacsot, melyből az arcára folyt a víz, és sietve keresztet vetett:

– Átkozott? Ez istenkáromlás!

– Elég ebből! Áss tovább!

Most már két szolga segítségével Renaud ismét dühödten ásni kezdett. Az ágak védelme ellenére nehéz volt elviselni a nap erejét. Sajgott a teste, vérzett a keze az ásó nyelén. Végül mély és széles árok húzódott a fa körül… melyben semmit sem találtak!

Renaud-t letaglózta a fáradtság és a csalódás: bár irtózott attól, hogy a nyomorult Roncelin kezébe adja a keresztet, annyit álmodozott a pillanatról, hogy egyedül vagy Robert d'Artois-val kezébe veheti, és feltámasztva ismét felkínálja a Szentföld népei imádatának, akik új reményt és főleg vitézséget meríthetnek belőle!

Nem szégyellte könnyeit, és oda sem figyelt Fos haragos kiabálására, aki azzal fenyegetőzött, hogy felásatja vele az egész egykori krátert a Hattin-szarv csúcsáig.

Egyszer csak egy lassú, nyugodt és hihetetlenül csitító hang hallatszott:

– Megkérdezhetem, mi az oka, hogy reggel óta ásnak az akácia körül?

Egy öreg állt ott. Egy aggastyán, botra támaszkodva aszott testével, melyet meggörnyesztettek az évek. Félig kopasz fejéről hosszú ősz haj hullott alá, ahogyan ősz volt a szakálla is. Nap- és szélcserzette arca csupa ránc volt, szája hézagos fogsort mutatott, megfakult kék szeme tágra nyílt, s rongyaival, melyek alig takarták, úgy festett, akár egy őrült.

– Nem tartozik rád! – mordult fel Roncelin összefont karral, szigorú tekintettel. –

Először is, ki vagy?

– A Templom keresztjét viseled a válladon, de a beszéded nem igazi templomosé.

Nem azt követeli meg a szabályzat, hogy udvarias légy mindenkivel, még a legszegényebbel is?

– Mit tudhat erről egy öreg koldus, akinek elment a józan esze a magányban?

– Eleget ahhoz, hogy emlékeztesselek: minden lovag, aki nem szépen szól, bűnt követ el. Nem lehetsz igazi templomos, így nem is érdekelsz…

Habozó léptekkel megfordult, és Roncelin majdnem a földre döntötte, ahogy megragadta lila erektől átszőtt, sovány karját:

– Nem igazi? – üvöltötte. – Roncelin de Fos testvér vagyok, és parancsnok a rangom, bár nem tartozom egyik parancsnoksághoz sem: az a feladatom, hogy összekössem őket. Ez elég, hogy megtanítsalak a tiszteletre?

– Nem, mert ha így van, a Templom sokat változott.

Látva, hogy Roncelin megütni készül az aggastyánt, Renaud előreugrott, és kiszabadította a kezéből:

– Maga tartozik tisztelettel az idős korral szemben, ha másért nem is. Nem érti, hogy csakis egy maguk közül való tudhat ennyit? Bocsásson meg neki, uram – folytatta tiszteletteljes gyengédséggel –, de ez a testvér súlyos csalódás hatása alatt van… mint magam is. Hajlandó lenne elárulni, kicsoda? Az én nevem Renaud de Courtenay, lovag és IX. Lajos király fegyvernöke.

– Courtenay? Milyen különös! Az Igazi Kereszt egyik utolsó őrzőjét is így hívták. Ő

volt az egyike annak a kettőnek is, akik elrejtették a nagy csata előtt…

– Honnan tudja? Ott volt? – vetette fel Renaud gyors fejszámolás után. – Nagyon idős, ugye?

– Igen, és a katasztrófa idején egészen fiatal voltam. Frissen felavatott templomos.

Aymar de Rayaq volt a nevem…

– Elmenekültél? – biggyesztette le megvetőn a száját Roncelin. – Ezért vagy még életben?

– Nem, nem menekültem el. A lovam mentett meg a mészárlásból. A csata legelején megbotlott egy gyökérben, és levetett a hátáról. Fejjel nekirepültem egy sziklának. Az iszonyú hőség miatt nem viseltem sisakot. Sokáig eszméletlen voltam, és amikor magamhoz tértem, lázam volt, és nem emlékeztem semmire, még a nevemre sem. Egy öregember ápolt. Egy remete, aki egy közeli barlangban élt. Dzsemalnak hívták, és Allahhoz imádkozott, de jó és részvétteljes ember volt. Ápolt, szinte meggyógyított. Azért mondom, hogy szinte, mert hosszú évekbe telt, míg visszatért az emlékezetem… de megszoktam a vad életet. Dzsemal meghalt, én itt maradtam. Öreg barátom mesélte el a tibériási katasztrófát…

Roncelin szeme egyre érdeklődőbben ragyogott föl. Egy kérdés égette a nyelvét, és gyorsan ki is mondta:

– Ha templomos volt, tudja, mi lett a kereszttel?

– Igen. Mint mondtam, nagyon fiatal voltam akkoriban… és nagyon kíváncsi.

Hallottam a parancsot, hogy rejtsék el, és tudni akartam… Isten később megbüntetett ezért…

– Ugyan! Megmentette az életét, csakis a magáét és Thibaut de Courtenay-ét, aki azóta meghalt – felelte Roncelin udvariasabb hangra váltva, most, hogy tudta, mennyit érhet az aggastyán. – Mi pedig az Igazi Keresztért jöttünk. Hogy visszaadjuk a rendnek.

Hová tették?

– Oda, ahol reggel keresni kezdték. A fiatalember a pontos helyet mutatta… de miért volt megkötözve?

– Hogy engedelmességre kényszerítsenek. Nem akartam neki adni a keresztet.

Bocsásson meg, hisz egykor hozzájuk tartozott, de az apám megesketett, hogy soha nem adom a templomos rendnek, csakis Lajos királynak. Hozzáteszem, IV. Ince pápa is magának akarja…

– Ami elég legitim igénynek tűnik. Tehát erővel hozták ide? Mint bizonyára az ifjú hölgyet is, akit egy szolga őriz.

Fos törékeny türelme szertefoszlott:

– Elég a fecsegésből! – üvöltötte. – Ha ismerte a kereszt rejtekhelyét, azt is tudnia kell, hol van most*

– Egy templomos lovag nem hazudik. Igen, tudom… Az iszlám fiai jártak itt egy napon. Itt táboroztak le, az akácia körül. Öten voltak, és kerestek valamit. Lábukkal végigtapogatták a talajt, mintha visszhangra számítanának. Az egyikük még a fára is felmászott, és másnap elmentek. Én azonban attól féltem, hogy nagyobb csapattal visszajönnek. A következő éjszaka kiástam a megváltás csodálatos jelképét.

– Bölcs óvintézkedés, csak helyeselni tudom! Most már csak át kell adnia nekünk –

jelentette ki Fos hirtelen simogató hangon, mely azonban hamar elváltozott, ahogy meghallotta az öreg feleletét: