– Nem!

Roncelin szinte fulladozott dühében:

– Nem…? Akkor megparancsolom! Maga egyszerű lovag. Én tisztségviselő vagyok, és teljes engedelmességgel tartozik nekem…

– Már csak egy öregember vagyok, közel a halálhoz, akinek nem sokat számít az élet.

– Lassú is lehet a halál… és kegyetlen! – recsegte Fos.

– Nem számít! Maga megértette velem, miért eskette meg Thibaut de Courtenay a fiát, hogy soha nem adja a Templomnak. Annak nem, melyet maga testesít meg. A maga Temploma, melyről már annak idején is sejtettem egyet s mást, nem az én Templomom! Tőlem nem kapja meg a keresztet!

Uruk intésére a szolgák megragadták Renaud-t, akit váratlanul ért a támadás.

– Ha nem adod ide, vén bolond, a szemed láttára vágom el a torkát!

– Ne törődjön velem! – kiáltotta a fiatalember. – Egy lovagnak kész kell lennie meghalni az igaz ügyért! Ez pedig az én ügyem!

Roncelin de Fos odalépett hozzá, és megragadta a gallérját:


– Nem felejtesz el valamit… pontosabban valakit, fiam? Idehozatom a drága Sancie-t, és meglátjuk, mit szóltok mindketten, amikor felüvölt az izzó vas alatt.

– Ha így tesz, mi lesz a gyümölcsöző üzletével? Tudja, az emírrel, akinek a szenvedélyét ki akarja elégíteni!

Aymar de Rayaq iszonyodó kiáltása visszhangra talált Renaud döbbent felkiáltásában a szemük elé táruló rendkívüli látvány előtt: a marescaliai romok közül előlépve Sancie közeledett feléjük, két kézzel tartva egy nagy, drágakövekkel kirakott aranykeresztet, melyen csak úgy szikrázott a lenyugvó nap fénye. Az Ali nevezetű férfi izgatott kutyaként szaladgált körülötte. Még egy panaszos, gyönge kiáltás hallatszott az öreg remete szájából… A keresztből áradó fény beragyogta egész hordozóját, megcsillogtatta hulló könnyeit. Renaud térdre rogyott, és összekulcsolta a kezét, elvarázsolta a csodálatos jelenés. Sancie olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy az öreg Aymar is követte a példáját. Roncelin de Fos is*i megmerevedett, szürke szeme hatalmasra tágult félelmetes örömében…

Az égen átcikázó karvaly rikoltása törte meg a varázst, mely mindannyiukon erőt vett, de a legkevésbé érintett Fos cselekedett elsőként. Odafutott a lányhoz, kitépte kezéből a kincset, hiába próbálta Sancie magához szorítani, és olyan durván ellökte, hogy a lány fájdalmas kiáltással a hátára esett.

– Hol találta? – üvöltötte két kézzel felemelve a keresztet, mintha azzal akarna lesújtani rá.

Renaud azonban máris rávetette magát, és erőteljes ökölcsapással a földre terítette.

A kereszt kiesett Fos kezéből, de a támadója elkapta, még mielőtt a kiszáradt, kemény földnek csapódott volna. Végtelen tisztelettel odavitte a remetének. Remegett a keze, ahogy a sima, lágy fémet érintette a fa körül, melyen Krisztus haldoklott:

– A romok közt őrizte? – vetette a szemére. – Óvatlanság volt.

– Nem, hisz a környékbeliek meggyőződése, hogy itt kísértenek azok, akik itt haltak meg, és nagyon félnek tőlük. Ide kellett költöznöm a kinccsel, amikor egy földrengés betemette Dzsemal barlangját.

– Mindegy, most már az enyém – morogta Roncelin, aki úgy rontott rájuk, mint sas a zsákmányára. – Szedjétek össze magatokat, idióták! És fogjátok le őket!

A szolgák engedelmeskedtek, de Renaud máris Sancie mellett termett, aki nem kelt föl. Bizonyára beverte a fejét egy kőbe vagy egy gyökérbe. Renaud égy pillanatra halottnak hitte, és elszorult a szíve.

A karjába vette, és a szájához hajolt, hogy érezze a lélegzetét. Istennek hála lélegzett. Tehát csak elájult! Örömében az arcához szorította az arcát.

– Hagyd békén – kiabálta Roncelin. – Egyedül is magához tér… Ti meg, mozgás, kötözzétek meg őket!

Könnyebb volt parancsolni, mint teljesíteni. Renaud szilajul védekezett, melynek egy kardmarkolattal a koponyájára mért ütés vetett véget. Elvesztette az eszméletét, de nem sok időre, hisz a férfi nem akarta megölni. Magához térve iszonyatos látvány tárult elé, miközben fülét az öreg remete zokogása töltötte be, aki mellé ültették, hogy egy szikrányit se veszítsen a látványból.

Őrült, hihetetlen, rémületes, minden emberi értelemtől mentes dolog történt.

Csatabárdjával felfegyverkezve Roncelin de Fos éppen a fémburkot törte szét, mely a tisztelettel övezett fát védte, miközben látni is engedte, hogy a hívek megcsodálhassák.

– Mit csinál? – kiáltotta Renaud. – Megőrült? Krisztus keresztjét teszi tönkre!

– Igazán? – nevetett keményen a másik, tovább folytatva pusztítását. Nem volt elég betörni a kristályt, hogy kiszabadítsa a nagy fadarabot: most már az arany darabkái repkedtek szanaszét, szentjánosbogárként csillogva a nagy tűz előtt, melyet a szolgák gyújtottak a környékről összeszedett ágakból. Végül sikerrel járt, és magához húzta a kereszt darabját, melyet Jézus vitt a Golgotán, mely beszívta a szögek által átdöfött keze vérét, és amelyen hosszú fekete tövisek által fölsértett feje nyugodott. Egy pillanatig elnézte.

– Térdre! – üvöltötte kétségbeesetten Renaud. – Térdre, nyomorult, és bánd meg bűneid!

Ehelyett a férfi őrülten felnevetett, ráköpött a szent fára, ledobta a földre, és megtaposta…

Renaud hallotta az öreg Aymar szívettépő hörgését, majd dühödt kitörését:

– Miért? Miért az aljas szentségtörés? Miféle Templomot képviselsz?

– Az egyetlen igazit! Azt, amit elrejt a parancsnokságok ereje és gazdagsága! Az igazi Templom nem hajlandó imádni a kínzás, egy rabszolga kínzásának eszközét…

– A Messiás, Isten emberré született fia mégis ezt választotta…

– A te Messiásod csak agitátor volt! János volt az igazi!

– Ezért a szentségtörésért és a többiért az idők végezetéig a pokol tüzén fogsz égni

– dörögte Renaud. – Minek kerested a Szent Keresztet, ha ezt tetted vele?

– Hogy biztos legyek benne, a francia Lajos soha nem kapja meg. Túl erős fegyver lenne számára, talán biztosíték az ellen, amit még tartogatok számára!

– Biztosíték? Tehát elismered védelmező erejét?

– Nem ismerek el semmit… itt a bizonyíték! Felvette a lába előtt heverő fadarabot, és a besötétedett ég ostromára indult lángok közé vetette.

– Neee!

Hallatlan erőfeszítés árán Aymar de Rayaq-nak sikerült felállnia, és a lángokba futott. Útközben Fos arcába köpött. Renaud egyszerre iszonyodva és kétségbeesetten szintén fölegyenesedett, és követni, akarta, hogy megpróbálja megmenteni. Arra gondolt, a tűz elégeti a köteleit, és talán visszahozhatja az öreg lovagot. Roncelin azonban megragadta, és megállította:

– Veled még nem végeztem! Őt hagyd, ahol van! Megkímél attól, hogy meg kelljen ölnöm…

– Honnan tudod, hogy meg fog halni, és Isten nem menti meg? Figyeld csak: nem hallani a kiáltását…

Így volt. A máglya beragyogta az éjszakát, ropogott, de nem annyira, hogy elfedje az üvöltéseket, melyeket az égés vált ki még a legelszántabbakból is. Most azonban minden csöndes volt. Hirtelen megtörtént a hihetetlen, az elképzelhetetlen. Az egy pillanatra gyöngülő lángnyelvek közepén felegyenesedett az öreg remete. Lángolt a haja és a szakálla, de kötelektől megszabadult keze a szívére szorította a keresztet.

Olyan erőteljes hangon kiáltotta oda, mely nem jöhetett elgyöngült testéből:

– A bűnökért, melyekkel beszennyezted a Templomot, elkárhozol, Roncelin de Fos, de a Templom előtted pusztul el! A tiszták ugyanúgy, mint a bűnösök, a jók ugyanúgy, mint a rosszak, hisz mind bűnösök, mert megengedték, hogy létezz! Mind átkozottak lesztek! Egy könyörtelen király, akinek szeme sosem csukódik le, tűzzel és vassal elpusztít. Fél évszázad múlva elsöprik a Templomot, és mind meghalnak, hisz láthatatlanok a férgek, melyek a gyümölcsöt rohasztják, de Isten felismeri az övéit… te pedig kárhozatra ítéltetsz!

Mindazokon, akik hallották, szélviharként söpört végig az átok. A szolgák a földhöz szorították arcukat, és megpróbálták befogni a fülüket. Renaud térdre rogyott.

Egyedül Roncelin állt, íjként megfeszülve, ökölbe szoruló kézzel, tehetetlenül nézett, és lázadva hallgatta a szavakat…

Azután hatalmas lángnyelv csapott fel, olyan magasra, mintha a felhők alját akarná elérni. Olyan forróság áradt belőle, hogy a templomos hátrált, és felemelt karjával védte az arcát. Majdnem három percig égett így a tűz, félelmetes morajjal, majd egy szempillantás alatt elült, s csak a néma csönd és egy halom apró lánggal pislákoló hamu maradt utána a csillagos ég alatt. Minden eltűnt..Az öregem-bérből, a keresztből semmi sem maradt. Különös szag terjengett, könnyű cédrus- és jázminillat, mely egyáltalán nem hasonlított a máglyák megszokott bűzéhez.

– Isten bocsásson meg lelkednek, Roncelin de Fos – suttogta Renaud. – A világ összes imája sem menthet meg!

Az egy pillanatra megdermedt férfiba azonban visszatért a téboly:

– Nem lesz rá szükségem. Tudni fogom, mit mondjak Istennek, és meg fog hallgatni.

Rugdosva talpra parancsolta bénult szolgáit, és kezdte összeszedni az arany darabjait, mely oly sokáig foglalta magába a szent fát, mely felé egy évszázadon át fordult a jeruzsálemi királyok és Krisztus katonáinak reményteljes tekintete.

Egyszerűen beszórta a darabokat egy zsákba.

– Semmit sem hagysz elveszni, igaz? – vetette oda undorral Renaud. – Velünk mit teszel? Megölsz, gondolom?

Sancie felé fordult, aki még mindig ott feküdt, ahová esett, de időközben visszanyerte eszméletét. Megsérült a feje, és túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy felálljon, de sikerült nekitámaszkodnia egy kis emelkedőnek, és a kezébe temette az arcát. Válla mozgásán látszott, hogy sír.

– Más terveim vannak veletek – jelentette ki megvetően Roncelin. – Hamarosan megtudjátok…

Még láthatatlan lovak léptének zaja dübörgött a hegyekből, s fáklyák vörös fénye előzte meg őket. Északról jött, és hamarosan azon az úton, melyen ők is érkeztek, lovasok tűntek fel, szűk sisakjukon hegyes díszekkel. Egy közepes termetű, de előkelő

külsejű nagyurat vettek körül, akinek zubbonyát és orrvédőjét arany díszítette. A lovat gazdag takaró fedte. Csakis muzulmán herceg lehetett, és Renaud azon tűnődött, Isten vajon nem a halál eszközét küldi-e hozzá a képében, mely ha nem is fegyverrel a kézben, de így legalább az ellenség kezétől érheti. Ha azonban egy pillanatra azt képzelte, hogy Fos vagy menekülőre fogja, vagy harcba bocsátkozik velük, hamar be kellett látnia tévedését. A templomos nyugodtan a fogadásukra indult, és köszöntötte az érkezőt, aki viszonozta az üdvözlést. Váltottak néhány szót, azután az emír, ugyanis az volt, leszállt a nyergéből, és Roncelin oldalán megindult Sancie felé. A lány szemmel látható rémülettel megpróbált felállni, hogy meneküljön, de a sebesülése miatt elhagyta az ereje.

– Hagyják békén! – üvöltötte Renaud megértve, hogy a gazember egy pillanatra sem tett le arról, hogy egy frank hölgyet egy hárem urának játékszerévé tegyen. – Aljas disznó! Az öreg elátkozott, megjósolta, hogy elkárhozol, én pedig azt mondom, nem várhatsz többé könyörületet sem itt, sem a túlvilágon!

Átka betöltötte az éjszakát, s az emír egy pillanatig hallgatta, majd mivel valószínűleg semmit nem értett belőle, visszatért a lányhoz. Ujjával megérint tette az arcát foltozó vért, nem értve, mit jelenthet… Roncelin békítőleg rámosolygott, majd Renaud-ra mutatott, aki amennyire kötelékei engedték, sietett feléjük. Az út felét sem tehette meg. Az emír parancsot adott, és két szaracén ragadta meg. Egy pillanattal később betömték a száját, csuklóját pedig egy hosszú kötéllel az egyik szaracén nyergéhez kötötték. A másik nem érthetett egyet, mert hirtelen felkapott egy fáklyát, Renaud arcához emelte, a szemöldökét ráncolta, és mondott valamit, amit a fogoly nem értett, de aminek köszönhetően megváltozott a helyzete. Kioldották a kötelet, mely a nyereghez láncolta, s erősen a nyakához kötözték a lábát, majd, mint egy közönséges csomagot, feldobták egy ló hátára. Csak a földet és a kecses paripa lábát láthatta. Nem látta azt sem, hogy egy selyemmel elfüggönyözött hintó kerül elő a muzulmán sorokból. Beültették Sancie-t, akinek tiltakozó kiáltásai olyan hirtelen csöndesedtek el, hogy a lovag úgy vélte, leütötték.

Végül nem látta Roncelin de Fos-t sem, aki a marescaliai romok mellett állt, és vad örömmel figyelte, ahogy az emír visszaül pompás fehér lovára, és megindul a menet élén, mely egyszerre szabadítja meg Courtenay-től és a túl éles szemű kis libától, akitől húga tartott…

– Elvira örülni fog! – mormolta maga elé. – Nem látjuk viszont őket egyhamar… ha egyáltalán valaha is…

Ő tudta, hogy a kérdéses emír Damaszkusz és Aleppó ura, Juszuf el-Nazir malik, a nagy Szaladin unokája, aki nem ereszti el egykönnyen, amit megszerzett! Hamarosan egyetlen tanúja sem marad annak, ami a Hattin-szarvnál történt. A szolgák? Ők testestül-lelkestül elkötelezett hívei, és sosem fognak problémát okozni.