Juliette Benzoni - Az átok

Bár értékelte a különbséget, hogy egyszerű csomagként viszik, és nem egy kötélen vonszolják, ahogy bizonyára összetörte volna magát az út kövein, Renaud fájdalmasan érezte a ló minden lépését. A kötelek dörzsölték a bokáját, a csuklóját, és hason fekvő

helyzetében nehezen kapott levegőt. Aggasztotta a „kis csúfságnak” tartogatott sors is, s ettől csak még vadabbul égett benne a Fos iránti gyűlölet. Mégis annyira fáradt volt, hogy végül elaludt…

Durva volt az ébredés, amikor földet ért, miután egyszerűen leejtették. Először nem sokat látott: egy pár poros, hegyes orrú, visszatűrt szárú csizmát, vaskos, páncélos lábat, majd egy napsugár hullott a szemébe, végül egy szakállas, őszülő fej jelent meg előtte: ugyanaz, amely előző este a Hattin-szarvnál szemügyre vette.

A férfi, aki gazdag fegyverzetéből ítélve vezérféleség lehetett, különösen viselkedett. Leguggolt Renaud mellé. Parancsot vakkantott, s cserébe egy csöpögő

szivacsot kapott, mellyel megtörölte az arcát, majd gondterhelten nézegetni kezdte.

Végül felállt, és még egy parancsot adott. Ennek eredményeként két szaracén lábra állította a foglyot, és inkább vitték, mint húzták az egyik torony felé, mely egy tágas udvart övező falhoz tartozott, ami tele volt őrökkel, lovakkal, szolgákkal, sőt még tevékkel is, melyek hátáról lerakodták az erősen összekötözött csomagokat, kecskebőr zsákokat és szőnyegként összetekert szövetkötegeket. Renaud Akrában látott már karavánérkezést. Az udvart körülvevő épületek azonban inkább kastélyra, mint karavánszerájra emlékeztettek.

Arra számított, hogy egy cellába vetik a halálára várva. Bevezették a toronyba, levitték egy hosszú, meredek lépcsőn, és megindultak vele egy sötét folyosón, melyet mindössze egy fáklya világított meg. Végül kinyílt előtte egy alacsony, lakatokkal és zárakkal dúsan ellátott ajtó. Igyekezett mély lélegzetet venni, arra számítva, hogy az őrei a földre lökik. Fel akart készülni a meggyötört testére váró újabb fájdalomra. A férfiak azonban minden különösebb durvaság nélkül bevitték egy alacsony, csupasz helyiségbe, melyet egy hasadéknyi ablak világított meg. Azt hitte, láncok, vasak, rohadó széna vár rá… Kövezetet látott, és egy ágyféleséget, mely fakereten kifeszített kötelekből állt, s még egy takaró is volt rajta. Oda tették le, miután megszabadították kötelékeitől. Azután az őrök elmentek, és bezárult mögöttük az ajtó… majd nem sokkal később ismét kinyílt egy hatalmas termetű néger előtt, aki egy kancsó vizet, kenyeret és egy tál fokhagymás bárányragut hozott. Egyetlen szó, egyetlen pillantás nélkül kiment, anélkül, hogy a döbbent Renaud-nak ideje maradt volna megszólítani. Nagyon szokatlan viselkedés volt ez egy ellenséges fogollyal szemben! A lovag azonban túlságosan elgyötörtnek, szomjasnak, kiéhezettnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy kérdései legyenek. Evett, ivott, levetette mosdatástól vizes ingét, beleburkolózott a takaróba, és lefeküdt a kötélágyra, mely a kényelem netovábbjának tetszett.

Nem volt semmiféle eszköze ahhoz, hogy mérje az időt, így nem tudta, hány órán át volt öntudatlan, de még mindig nappal volt, amikor a kulcsok és zárak zaja felébresztette. Az a férfi lépett be, aki megmosta az arcát, de ez alkalommal egy kis fehér kecskeszakállas, csíkos ruhás, fehér turbános alak is kísérte egy íróeszközökkel teli ládával. Hozzá intézett egy rövid mondatot a tiszt, melyet az írnok azonnal lefordított a fogolynak:

– Ki vagy?

– Egy frank lovag, akit egy honfitársa árult el.

– Nem erre kíváncsi az itt megjelent nagyhatalmú Sawan emír. Megismétlem: ki vagy? A neved!

– Nem értem, mennyiben érdekelhetné, de nem titok: a nevem Renaud de Courtenay, és Lajos, Isten kegyelméből Franciaország királya fegyvernöke vagyok.

– Ki volt az apád?

– Az emír túl fiatal ahhoz, hogy ismerhette volna: Jeruzsálemi Balduin, a leprás király hűséges lovagja és gyermekkori barátja volt… Thibaut de Courtenay-nak hívták.

– És az anyád?

– Az anyám? Miért érdekli? – kiáltotta Renaud egyenesen az emírhez fordulva. –

Inkább azt mondják meg, mit csináltak a hölggyel, akit velem együtt raboltak el!

– Nem a te dolgod. Felelj! Ki volt az anyád?

– Nem tudom. A címeremen ott a fattyúságot jelző bal kanyar…

– Jól van, de attól még hazudhatsz!

Renaud azonnal feldühödött:

– Lovag nem tűrheti ezt a szót. Mondd meg az uradnak, hogy öljön meg, hisz hatalmában áll, de ne sértegessen!

Ez alkalommal az írnoknak nem kellett fordítania. Az emír csitítóan kinyújtotta kezét a fogoly felé, majd mondott néhány szót, melyet azonnal fordítottak:

– Megesküszöl istened keresztjére, hogy nem tudod a nevét?

– Soha!

– Akkor beszélned kell! A nagyhatalmú emír így akarja!

– Én viszont nem akarom.

– Akkor sem, ha azt mondjuk, hogy az anyád neve segíthet az ifjú hölgyön, akiért aggódsz?

– Segíthet? Mit csinálnak vele? Miféle veszély fenyegeti?

Sawan emír megismételte csillapító intését, s még halvány mosollyal is kísérte.

Renaud legalábbis így látta, de szeme jéghideg maradt. Az írnok folytatta:

– Semmilyen. Nagyon tetszik az urunknak, al-Nazir Juszufnak, Damaszkusz és Aleppó szultánjának, így jól bánnak vele. Te ellenben…

– Meg akarnak kínozni, hogy kiszedjék belőlem az anyám nevét? Igazán nem értem, miért, de egyre inkább elszánt vagyok, hogy hallgassak, mert nem tudom, hogy életben van-e még, és semmiképpen sem szeretném, ha a legkisebb baj érné is…

– Mi baj érhetne egy frank hölgyet, ha a Próféta – örökké áldott legyen a neve –

birodalmának egyik emírje megtudja a nevét?

– Remélem, semmi, mégsem mondok többet!

– Majd meglátjuk!

Ezzel Sawan és tolmácsa szó nélkül elhagyták a cellát. Nem tértek vissza. Teltek a napok…

Olyan egyhangúságban és csöndben, hogy Renaud szinte sajnálni kezdte, hogy nem faggatják ismét, hogy legalább beszélhessen, és leginkább megpróbálhasson híreket szerezni Sancie-ról, akiért egyre jobban aggódott. Megtud róla még valamit valaha? Viszontlátja, akár egy pillanatra is? Valószínűtlen volt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, mely szerint, ha egy nő bekerül a hárembe, sosem jön ki onnan.

Különösen nem, ha egy szultánról van szó, hisz nagyon úgy tűnt, hogy mindketten ilyen illusztris kezekben vannak.

Rájött, hogy egyre elviselhetetlenebb számára a hárem gondolata. Ahogyan mostani sorsa is, hisz a fekete foglár mindennapos látogatása nélkül, amikor ételt hozott, azt hihette volna, egészen megfeledkeztek róla. Azt sem tudta, hol van!

Megpróbálta számolni a napokat, de már az elején elvesztette a fonalat, hisz nem tudta, mennyi ideig állt a bódító szer hatása alatt.

Azonban egy reggel, azután, hogy egy láthatatlan müezzin imára szólította a híveket, két őr vezette ki a cellájából, és felvitték a felszínre. A tétlenségben kissé elpuhultak izmai, de az egészséges tápláléknak köszönhetően, melyben sosem szenvedett hiányt, sokkal jobban érezte magát, mint ideérkezése napján. Ugyanakkor rémisztően piszkos volt, és bűz áradt belőle, mely saját magát is nagyon zavarta. Ha kivégezni visznek – gondolta magában –, megkérem, hogy a halál előtt adjanak egy keresztet… és egy fürdőt!

Azonban egy hammamba vezették, ahol két nagydarab, félmeztelen ördög, akik úgy festettek, akár a fekete párducok, megmosdatták, beszappanozták, lesikálták, letusolták, majd miután lefektették egy asztalra, bedörzsölték olajjal, megmasszírozták, meggyúrták, ismét megmosták, hogy eltávolítsák a felesleges olajat, ez alkalommal nem felejtve ki a fejét sem, melyre ámbraparfümöt öntöttek, amitől tüsszögni kezdett.

Végül megnyírták a haját, a szakállát és a bajuszát, majd finom vászoninget adtak rá, mely a bal vállán záródott egy kristálygombbal, s ugyanilyen alsónadrágot kapott hozzá ezüstzsinórral, fölé szűk, szép sötétzöld nadrággal, mely a bokájáig ért. Ezüsthímzéses ruhadarabot is adtak rá, melyet arannyal átszőtt fekete öv fogott össze. Fekete bőr, sarkas papucsba bújtatták a lábát, ahogyan fekete volt a nagy, bő ujjú, pompás köpeny is, mely teljessé tette öltözékét. Végül bojtos sapkát nyomtak a fejébe, melyre hófehér turbánt tekertek.

Renaud egyre kevésbé értette a helyzetet, de olyan jólesett neki a gondoskodás, melyben részesítették, hogy visszatért optimizmusa, s csak azt bánta, hogy pompás öltözéke mellé nem adtak fegyvert is. Miután elkészült, Sawan emír, most is őrei kíséretében, személyesen jött érte, hogy a legpazarabb terembe vezesse, melyet életében valaha is látott. Hatalmas volt, finom oszlopos árkádokkal nyílt egy tó kékjére, mennyezete pedig faragott cédrusból készült. Falait festmények és azúrkék-arany mozaikok díszítették. Boltíves fülkékben ezüst, arany, elefántcsont és metszett kristály tárgyakat helyeztek el. Vastag, selymes szőnyegek borították a padlót, melyen mindenfelé ezüstlámpások álltak, ügyesen tükrök elé rendezve, melyek megkettőzték a fényt. Végül a terem végében egy széles fapad állt, alig megemelve, vastag sárga szaténpárnákkal, melyek némelyike ülőhelyül szolgált, a többi pedig oldalt támlaként segítette a kényelmet. Keresztbe tett lábbal egy bíbor ruhás férfi ült ott fején turbánnal, melynek aranydíszére valamit véstek. Egyedül volt a pompa közepén, őrök és tanácsadók nélkül, de ez a magány nagyobb fenséget kölcsönzött neki, mintha térden csúszó szolgák sokasága nyüzsgött volna körülötte. A herceg volt, akinek Renaud és Sancie foglyai lettek.

A lovag az emír irányításával feléje indult, egészen a végeérhetetlen szőnyeg széléig. Ott udvariasan meghajolt, de nem hajtott térdet, ahogyan egy keresztény király előtt tette volna, és felegyenesedve az uralkodó arcába nézett. Al-Nazir Juszuf harminc körül járhatott. Kétcsúcsú szakálla megnyújtotta ovális arcát, szögletes szemöldöke alatt mélyen ült sötét szeme. Felhúzott térdére támasztotta egyik könyökét, állát kezébe helyezte, és tűnődve nézte a keresztény lovagot, akivel oly különösen bánt.

Renaud tekintetével a tolmácsot kereste, de a maliknak nem volt szüksége rá:

– Hűséges Sawan emírem feltett neked egy kérdést, melyre nem válaszoltál. Azt kérdezte: ki vagy?

– Rosszul informált. Válaszoltam.

– Nem teljesen, és hamisan. Az apád neve nem pontos, az édesanyádét pedig nem mondtad meg. Sőt, azt állítottad, nem tudod.

– Talán, de bár minden hatalmad megvan az életem felett, nincs hatalmad az emlékeim és a származásom felett. A hallgatás a fogoly utolsó kincse!

– Szép szavak! Abu Szaid, aki nagy bölcs és nagy költő volt, azt írta: „Csak a csönd erős, minden más gyöngeség.” De azt is mondta: „Tartsd vissza szavaid mindenki előtt, kivéve a barátot!”

– Barát? Nagyon megtisztelsz, felség. Szeretném tudni, miért gondolod, hogy barátok vagyunk?

Válasz helyett Al-Nazir Juszuf háromszor tapsolt, és Sawan odalépett az egyik ajtóhoz, melyen egy öregasszony lépett be mankóra támaszkodva. Talpig feketében volt, fején az iszlám hölgyeire jellemző opálos fátylat viselte, de nem keleti volt…

Sápadt, fájdalmas ráncok barázdálta arcában megfakult szeme valaha kék lehetett: még őrizte visszfényét. Lénye mégis energiát árasztott, amikor a herceg köszöntése után Renaud felé lépett, aki előtt megállt, két kézzel mankójára támaszkodott, és szinte falta a szemével.

– Még mindig nem hajlandó megmondani, kicsoda – szólalt meg a malik. – Te elmondanád neki, ki vagy?

Az öregasszony a felindulástól remegő hangon, szemét továbbra sem véve le Renaud-ról, – kijelentette:

– Amena a nevem, és ciprusi vagyok. 1204-ben a karomba vettem és tejemmel tápláltam az utolsó leányt, akit Isabelle királynő a világra hozott. Melisande Jeruzsálem-Lusignan volt, és soha többé nem váltam el tőle. Követtem Antiochiába, amikor hozzáment Félszemű Bohemundhoz… és később, amikor titokban életet adott egy kisfiúnak, akit el kellett rejteni…

Nagy felindulásában felzokogott, de Renaud, ahogy meghallotta a nevét, már megértette, hogy az az asszony áll előtte, aki megmentette a csecsemőt a félszemű

dühétől, és élete kockáztatásával elvitte Tortosába egy Thibaut de Courtenay nevű

templomosnak. Nem törődött vele, hogy a malik nézi, karjaiba kapta az öregasszonyt, és együtt sírt vele…

Túlságosan erősek voltak az érzelmek ahhoz, hogy megszólalhassanak ebben a pillanatban, amikor helyére került a hiányzó láncszem. Hosszú percek teltek el, mire Renaud megkérdezte:

– Az édesanyám…? Él még?

– Sajnos nem, pedig ez a pillanat sok szenvedésért kárpótolta volna. Nem tudom, hogyan, de a félszemű megtudta, mi történt. Amikor visszatértem, megkínoztatott, hogy bevalljam, és ő, szeretett úrnőm mentett meg azzal, hogy elmondott neki mindent, amit hallani akart. Azután megölte… a tulajdon kezével. Melisande-nak sikerült engem elszöktetnie a törött lábam ellenére, és Aleppóban találtam menedéket annál a férfinál, akit úgy szeretett…