Ezért felajánlom, hogy biztonságba viszem…

– Hinni fog neked?

– Soha nem adtam okot rá, hogy ne higgyen nekem.

Renaud leszállt a nyeregből, és lovát kantáron vezetve a folyóhoz tartott.

– Még egy szót, kérlek! Miért törődsz egy nővel, különösen egy frankkal? A frank nőket még jobban megveted, nem igaz?

– Ez a nő, mivel közel áll az uralkodóidhoz, veszedelmes. A királyod biztosan tudja, hogy köztünk, Szaladin szíriai leszármazottai és az egyiptomi csürhe között nem éppen az egyetértés uralkodik. Ráadásul a nyakunkon vannak a mongolok is. Nem hiányzik, hogy a francia király is ránk rontson, hogy megbosszulja ezt a nőt. Eleget beszéltünk! Vissza kell mennem!

– Sértene, ha azt mondom, imádkozni fogok Istenhez, hogy legyen veled?

– Bármilyen néven is nevezik, Allah mindig Allah. Az ima sosem árthat!

Az öreg katona megfordította lovát, megsarkantyúzta, és eltűnt egy sűrű bozót mögött az út kanyarulatában. Óvatosan, de tisztelettel a szívében Renaud lement a Jordán partjára. A keresztények szent folyójánál állt, melyben János megkeresztelte Jézust, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy meggyógyítja a betegeket, még a leprásokat is, s mely mégsem gyógyította meg a fiatal, mártír királyt, aki mindenkinél jobban megérdemelte volna. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek: Balduin életben maradt, s lóháton élte agóniáját…

Mielőtt bevette volna magát a faragott kövek közé, melyek még a tűz nyomát őrizték, ami lerombolta a szép várat, Renaud megitatta a lovát, és maga is hosszan kortyolt a hűs vízből. A nyeregre akasztott zsákban zabot küldtek a lónak, s egy másik, kisebb zsákban datolyát a férfinak. Csak alvóhelyet kellett keresnie. Meg is találta a nagy omladék mellett, egy kanyarulatban, a pincében, melyen keresztül talán egykor Szaladin utászai aknázták alá a kastélyt. A nap, melyet szinte egész nap sűrű felhők fedtek el, lebukott. Megkezdődött az első éjszaka.

Tudva, hogy Sawan nem bukkan fel egyhamar, Renaud pihenésre fordította az időt, ám másnap, ahogy felkelt a nap, megkezdődött a várakozás, aggodalmak és hol ésszerű, hol őrült szorongások közepette. A lovag rejtekétől nem messze, egy szikla árnyékában helyezkedett el, ahonnan rálátott a gázlóra, és megfogadta, hogy el sem mozdul többé.

Eltelt a nap, leszállt a következő éjszaka. Sosem érezte még hosszabbnak, bizonytalanabbnak az órákat. Annyi minden történhetett! Annyi homok kerülhetett a terv fogaskerekei közé, annyi helyrehozhatatlan esemény adódhatott! Renaud egyetlen elfoglaltságként a lova ápolását engedélyezte magának. Kihalt volt a környék, és a madarak kivételével semmi sem mutatkozott. Ahogy beesteledett, elszunnyadt kissé.

Hosszabban, mint szerette volna, mert magasan járt a hold, amikor a sólyom rikoltása felébresztette, és a gázlóhoz szólította, melynek túloldalán két mozdulatlan, szellemszerű lovas szobor állt… Az egyik egy sűrűn lefátyolozott nő volt. Sawan állta a szavát.

Renaud a nyaktörést is kockáztatva, hallatlan örömmel ugrált egyik csúszós kőről a másikra, ám ahogy elérte a túlpartot, látta, hogy a női alak egyedül van. Az öreg katona máris távozott. Döngött a föld lova vágtató patája alatt.

– Madame! – ujjongott a lovag. – Végre itt van! Én…

– Menjünk, kérem! Leszálljak?

A hang, melyet talán a fátyol fojtott el, tompa, kifejezéstelen volt. Hideg zuhanyként hatott a fiatalember lelkesedésére, aki megfogta a ló kantárát, hogy a vízhez vezesse.

– Nem, nem! Ön nem nehéz, és könnyű az átkelés.

Valóban, néhány pillanat múlva a túlparton voltak. Amikor azonban le akarta segíteni Sancie-t a nyeregből, hogy pihenjen egy keveset a rejtekhelyen, a lány visszautasította:

– Minek? Nincs vesztegetni való időnk!

– Nem olyan nagy a veszély. Most már keresztény földön vagyunk.

Sancie a galileai hegyek fekete halmai felé mutatott.

– Azt hiszi? Az ott Safed, a templomosok sasfészke. Az öreg katona azt mondta, hogy még napkelte előtt el kell hagynunk… Vagy inkább elfeledkezik az árulóról, aki eladott minket?

A még mindig színtelen, de hirtelen kőkemény hang haragra lobbantotta a lovagot, és olyan nagy csalódást okozott, hogy kis híján szitkozódni kezdett. Mit gondol ez a nő, miféle fából faragták őt? Inkább nem válaszolt, elment a lováért, majd szó nélkül nyeregbe szállt. Lassanként elhalt mögöttük a Jordán vizének halk morajlása.

Úgy húsz mérföld választotta el a Jákob-gázlót és Akrát, de nagyon nehéz volt az út a magas galileai hegyekben, különösen úgy, hogy el kellett kerülniük Safedet: gyakran csak lépésben haladhattak, és ami sima úton alig kétnapnyi járás lett volna, most három napig is eltartott, míg gyorsabb ütemre válthattak.

Különös utazás volt, mely tartós keserűséget hagyott Renaud-ban! Mintha egy árnyékkal lovagolt volna, olyan hallgatag volt társnője. Mintha ott sem lenne! Lélek nélküli test, mely engedelmesen követi útmutatásait, de egyetlen kérdésre sem válaszol, és elvág minden beszélgetési kísérletet. A férfi nem merte megtörni az önkéntes hallgatást, hisz félt, hogy egy kitörés megsebezné a lányt. Az arcát is alig pillanthatta meg, csak amikor vizet, kenyeret vagy datolyát kínált neki. Sancie éppen csak félrehúzta a nagy füstszínű fátylat, melyet elrablásakor is viselt. Kerülte a keze érintését is, szikár mozdulattal távol tartotta, amikor le vagy fel akarta segíteni a nyeregből. Egyébként olyan ügyes és ruganyos volt, akár egy fiatal lovag.


Renaud azt sem tudta, mit gondoljon erről a viselkedésről, melyet nem sikerült megfejtenie. Nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna a neheztelést, és a merev fantommal szemben azt is megtiltotta magának, hogy gondolatban felidézze a csodálatos látványt az aranyrácsok mögött. Félt, hogy a lány olvashat a gondolataiban.

Ezzel kapcsolatban csak azon tűnődött, vajon a kábítószerek, melyeket kapott, meghagytak-e bármiféle emléket is Sancie-ban arról, amit a tóparti kastélyban elszenvedett. Lehetséges lenne, hogy teljesen öntudatlanul élte végig a malik közeledését? Ha emlékszik rá, biztosan szégyenletesnek, nyomorultnak érzi magát!

Vagy talán az, amit beadtak neki, helyrehozhatatlanul megtörte, őrültséghez vezető, kitörölhetetlen nyomokat hagyva? Ez a gondolat különösen elviselhetetlen volt, és Renaud csak egyre vágyott: megérkezni Akrába, és Hersende gondjaira bízni Sancie-t.

Ő, egyedül ő biztosan tudja, mi a teendő…!

Amikor végre az utolsó domb tetejéről megpillantották a várost – hófehéren terült el a kék tengernél –, képtelen volt magába fojtani örömteli kiáltását, és vágtára fogta a lovát, melybe Sancie-é is bekapcsolódott. A kapukhoz közeledve, ahol mint mindig, most is sokan tolongtak, piacra igyekvő parasztok, katonák, szerzetesek, koldusok, akik között néha felhangzott egy-egy leprás csengettyűje, kénytelenek voltak lassítani.

Ahogy a falakon belülre kerültek, a társnője azonnal megállította:

– Nagyuram!

Renaud előtte haladt, s most visszafordult:

– Madame?

– Itt elválunk. Maga a palotába megy, gondolom.

– Ez természetesnek tűnik. Az ön számára nem?

– Nem. Én a klarisszák kolostorába megyek. Mondja meg a királynénak, hogy könyörögve kérem bocsánatát, de nem térhetek vissza hozzá. És kérje meg, hogy küldje el nekem Honorine-t.

– Apácának akar állni? – nyögte elképedten Renaud.

– Csak védelmet akarok keresni, míg elindul a következő hajó Marseille-be. Ne kísérjen el! Tudom, hol van a kolostor…

– Sancie, ez őrültség! A királyné nem érdemli meg, hogy kész tények elé állítsa. Azt sem fogja megérteni, hogy nem ő a legjobb menedék a maga számára.

– A királyné jámbor, aki bizonyára megérti, hogy Isten urunk és a Szűzanya megelőzik őt. Menjen, Renaud lovag, és isten óvja!

Ezzel Sancie szó nélkül megfordította a lovát egy utca felé, melynek a végén magas falak emelkedtek egy kápolna harangtornya mellett. Renaud nem is próbálta visszatartani, mindössze tekintetével követte a karcsú, szürke sziluettet, mely hajlíthatatlanul, szálfaegyenesen indult Isten felé. Miért tagadja meg tőle a bizalmát, melyről Renaud úgy érezte, kiérdemelte? Nem fogadott el mindent, még az Igazi Kereszt végleges elvesztését is, csak hogy rajta segítsen? A lány most mégis, ha nem is ellenségként, de közönyösen viselkedik! Mintha csak egyszerű kísérő lovag lenne!

Semmi több! A csalódást harag váltotta fel:


– Menjen a pokolba! – vetette oda minden logikát nélkülözve, mielőtt elindult volna a királyi lak felé. A kitörés nagyon kis megkönnyebbülést hozott.

Majdnem ugyanolyan dühös volt magára, mint Sancie-ra. Úgy viselkedett, akár egy idióta. Ahelyett, hogy tiszteletben tartja a makacs hallgatást, melybe a lány burkolózott, segítenie kellett volna, ha kell, akár durván is, hogy kihúzza belőle, ami a szívét és a gondolatait nyomasztja. Akár vállalva azt is, hogy a végeérhetetlen utazás hosszú szócsatává alakul át. Mindketten jobban lettek volna tőle! Elsősorban ő, Renaud, hisz most kénytelen lesz egyedül elmagyarázni, mi történt Valcroze asszony elrablása óta, amennyire csak lehet, kímélve a szemérmét. Először is bocsánatot kell kérnie a királytól, amiért az engedélye nélkül elhagyta Akrát. Tudta, hogy Lajos nagyon szigorú a pontos kötelességteljesítés és az engedelmesség kérdéseiben. Különösen mióta elérték a Szentföldet. Mielőtt bezárkózik a kolostorba, Sancie legalább elkísérhette volna az uralkodó elé. Hisz elrabolták, a mindenségit! Az mégsem olyan, mintha megszökött volna! Elmesélhette volna, amiről azt akarja, hogy tudják, elmondhatta volna, miről hallgassanak, most azonban Renaud nyakába szakadt minden: bonyodalmak sokaságát látta maga előtt a horizonton. Kezdve az Igazi Kereszt történetével! A szent király biztosan a lehető legrosszabbul fogadja majd, hogy titokban tartotta előtte, és őt teszi felelőssé az értékes ereklye pusztulásáért. Mivel itt voltak a helyszínen, mennyivel könnyebb lett volna nagy csapattal, erős fegyverzettel elmenni, és felásni a földet az akácia körül: ezzel megakadályozhatták volna a végső

drámát és Sancie balsorsát. Renaud nem volt biztos benne, hogy elég lesz felidéznie Robert d'Artois, a szeretett öcs emlékét, hogy elkerülje a királyi harag kínos következményeit… nem is beszélve Fos lovag ügyéről, melyet szintén rendezni kell. A szürke ködben az egyetlen reménysugarat az jelentette, hogy a gonosz templomos aligha térhet ki, ha nem is az övéi, de legalább Isten igazságszolgáltatása elől! És a halálig menő párbaj elől, melyet Renaud követel majd!

Mindez nem volt túl vidám! Mégis, ahogy a palota kapujához ért, Renaud halvány fénysugárra talált: a királynénak mesél el mindent, és átmenetileg megpróbálja elkerülni az összetűzést a férjével. Neki mindent őszintén elmondhat, és tekintete lágysága, mosolya gyógyír lesz sebeire…

Gondolataiba merülve csak az őrháznál vette észre, milyen nagy a csend. Máskor errefelé nyüzsgött a tömeg. Most senki, mindössze néhány ember jött kivagy befelé: csakis egyházi személyek és koldusok, akik mindig segítséget keresnek. Egyetlen ismerős arcot sem látott, az őrtiszt sem ismerte fel. Meg kellett neveznie magát, de így sem keltette a legkisebb érdeklődést sem. A férfi biztosan nem Franciaországban született. Ami a királyi fegyvernöki címet illette, az őr szerint ahhoz másfajta megjelenés illett volna.

– Sajnálom – jelentette ki Renaud-nak. – A király nincs Akrában, és ha maga az, aminek mondja magát, vele kellene lennie. Elvitte az egész háza népét!

– Meglehet, de én küldetést teljesítettem. Hol van a király?

– Én nem mondhatom meg…


– És a királyné? Ő is elment?

– Nem, de az a parancsom, hogy senkit ne engedjek be, aki nem az ő szolgálója.

– Mit jelentsen ez? Beszélnem kell vele! Nagyon fontos! Figyeljen ide – támadt hirtelen jó ötlete Renaud-nak –, ismeri d'Escayrac urat?

– Természetesen! Éppen ő adta ki a parancsot, hogy zárják be a palota kapuit…

– Nos, küldessen érte! Legalább vele beszélek!

Mivel a tiszt szemmel láthatólag habozott, Renaud hozzátette:

– Mondja meg neki, hogy nem tágítok innen, míg nem beszéltünk! És ne felejtse el a nevem: Courtenay!

A parancsoló hang végre eredményt hozott. Egy másik őr elindult, hogy megkeresse az öreg lovagot, de a zavarkeltő vendéget nem hívták be, hogy menedéket leljen a tűző nap ellen az őrházban. Be kellett érnie a kapu boltívével, melynek így is elég volt az árnyéka. Hosszú percekig várt ott, míg megcsördült a kövezeten a fegyveres d'Escayrac emelkedett lépteinek zaja, aki tetőtől talpig páncélban, lassan közeledett. Nem örült, hogy zavarják, s még kevésbé annak, hogy éppen Renaud – akit gyűlölt –, mégis gond nélkül felismerte, bármennyire piszkos volt is a lovag. Röviden üdvözölték egymást. Amennyire csak tőle telt, Renaud udvariasan fordult a szikár, magas alakhoz, aki bizalmatlanul méregette, és megkérte, hogy vezesse a királynéhoz.