Juliette Benzoni - Az átok

– Az lehetetlen! Senki nem láthatja! Madame Marguerite beteg…

– Beteg? Mi baja?

– Nem tudom! Fáradt… Mióta felségünk elutazott, egyre gyengül. Ami nem szerencsés az ő állapotában…

– Az állapotában? Úgy érti, megint…

– Terhes? Igen… nemrég derült ki… Az ég újabb áldása! – fordította lelkesen az ég felé tekintetét Escayrac, kitárva enyhén remegő karját. – Ismét engem ért a kiváltság, hogy vigyázzak a hasra a király távollétében. Az első – és oly megható – rosszullétek miatt nem tartott a férjével…

– És hol van a király?

Lelkesedésből d'Escayrac elragadtatásra váltott. Már csak a fénykoszorú hiányzott volna…

– A mi urunk, Jézus Krisztus nyomdokaiba lépett, ahogyan azt a keresztet felöltve megfogadta. Elment a szent helyekre, ahol alázatosan, mezítláb és ingben jár majd…

– Bocsásson meg, de nem tudom, hol vannak a szent helyek… Jeruzsálemen kívül, mely igencsak délre van, és tudomásom szerint nem foglaltuk vissza.

– Igaz, igaz, és nagy kár! Hála a Mindenhatónak a kezünkben maradt még néhány, mint Názáret, ahol Isten fia felnövekedett, és más helyszínek Galileá-ban.

– Galileában? Tudja véletlenül, hogy Názáret messze van-e Safedtől?

– Szavamra, nem tudok többet, mint maga. Mintha azonban azt hallottam volna, hogy… szomszédosak. Most kérem, engedje, hogy visszamenjek a királyné lakosztályába. Nincs egyedül, természetesen, és Elvira…

– Elvira? És Hersende asszony?

– Nos, őszintén szólva két napja nem tudjuk, hova lett. Kezdek nyugtalankodni…

Renaud úgy érezte, az ég szakad rá:

– Azt akarja mondani, hogy Hersende asszony nincs Madame Marguerite mellett, amikor neki szüksége lenne rá?

– Pontosan, és gondolhatja, hogy nyugtalanít…

– No de ki van mellette? A húga, Madame d'Anjou? Madame de Poitiers?

– Ó, nem! A király öccsei visszatértek Franciaországba úgy… egy hete a burgundi herceggel és más nagyurakkal. Itt maradt azonban Montfort asszony, aki a kis hercegre vigyáz, és Sergine úrhölgy… bár nincs éppen jól mostanában. Azután Adéle és Honorine, a szegény Valcroze asszony szolgálója, de ő megállás nélkül sír.

– Irgalom!

Még rosszabb volt a helyzet, mint Renaud gondolta. Marguerite szinte védelem nélkül maradt Elvira machinációival szemben. Hersende távolléte nagyon sokat elárult, és bármelyik pillanatban tragédia történhetett. Valamit tenni kell, méghozzá gyorsan!

– Menjen vissza a királynéhoz – parancsolta –, és nagyon ügyeljen Fos kisasszonyra! A legkisebb gyanús mozdulatra habozás nélkül fogja le… vagy akár ölje meg!

– Én? Hogy én… No de én nem lépek be a hálószobába!

Ha lehetséges, még inkább elsápadt, és Renaud látta a tekintetén, hogy habozik.

– A kisasszonynak – dadogta az öreg – rossz szándékai lennének? Honnan veszi?

– Esküdni merek rá. Vigyázzon, amennyire csak tud. Megpróbálok erősítést küldeni…

Kissé megkönnyebbülve a tudattól, hogy megosztotta aggodalmait az öreg lovaggal, Renaud újra nyeregbe szállt, és visszafelé indult. Néhány perccel később meghúzta a kolostor csengőjét, ahová Sancie menekült.

Nem volt könnyű meggyőznie a kapus nővért, hogy beengedje a szent házba. Az apáca azt elismerte, hogy egy fiatal hölgy érkezett nemrég, de az, hogy alig néhány percre rá egy lovag jelentkezik a nyomában, igencsak üldözésre emlékeztetett. Annál is inkább, mert az új jövevény piszkos külseje ellenére távolról sem volt visszataszító.

Renaud, aki aggodalmában elvesztette nyugalmát, kénytelen volt lefékezni a felháborodáshoz közelítő türelmetlenségét a kémlelő rácsa mögött megjelent arccal szemben, mely jelentéktelen lett volna, ha nem színezi határozottan taszítóvá a bizalmatlanság és a makacsság. Valcroze asszony menedéket kért, ami azt jelenti, hogy senkit sem vezethetnek hozzá. Ebből nem engedhet.

– Rendkívüli esetről van szó, nővér! Biztosíthatom, hogy semmiféle szemrehányás nem fogja érni – kérlelte Renaud. – Beszélnem kell vele…

– A hölgy nagyon elszánt. Még a rendfőnök anya sem tudná meglágyítani. Menjen békével!

– Békével…? Kérje meg a főnök anyát, hogy fogadjon! Nem lehetetlen, remélem?

– Most? A nővérek a kápolnában imádkoznak.

– Akkor várok. De tudja meg, hogy nem mozdulok innen, amíg legalább a főnök anyával nem beszéltem! És minden percben meghúzom ezt a csengőt, míg meg nem hallgatnak!

Szavait tett követte, és erősen megrángatta a csengőt az apáca rémült pillantásától kísérve, aki sietve keresztet vetett, de végre hajlandó volt kinyitni a kaput.

Odabent egy terem nyílt, melynek alacsony boltíveit vastag oszlopok tartották. A mélyéről egy kerengővel övezett kert meleg sárga fénye szűrődött elő, melynek nyitva hagyták az ajtaját. A kert és a látogató között azonban ott állt a kapus nővér alacsony, fehér alakja. Megparancsolta a lovagnak, hogy ne mozduljon, de amikor az ajtóhoz ért, Renaud utána szólt:

– Mondja meg, hogy a királyné életéről van szó!

Egy perccel később az apáca visszajött, hogy a kihalt kerengőn át egy csupasz helyiségbe vezesse, ahol egyetlen bronzkereszt függött a falon. Ott találta Sancie-t.

A kereszt előtt térdelt, imádkozott, kezébe temetve az arcát. Renaud először föl sem ismerte, hisz a fehér ruhában, a főkötőben és a fátyolban pontosan ugyanolyan volt, mint a többi apáca. Éppen nyitotta a száját, hogy „tisztelendő anyámként” megszólítsa, amikor a lány felállt, és szembefordult vele. Most már kivehette arcát a vékony fátyol alatt. Könnyek nyomát és mélységes szomorúságot látott, de az egykori harcos kedv még mindig ott ragyogott a gyönyörű smaragd szempárban. A hangja sem remegett, ahogy nekitámadt:

– A királyné élete! Mást nem tudott kitalálni?

– Csak nem képzeli, hogy kitaláltam? A palotából jövök. Madame Marguerite, aki ismét terhes, beteg, ráadásul egyedül van Fos kisasszonnyal. A húga és a sógornője tengerre szálltak Franciaország felé, Hersende asszony pedig két napja eltűnt. Nem tudják, hol van. Az öreg d'Escayrac lovag, akire ismét rábízták a has felügyeletét, azt sem tudja, mit tegyen. Ezért jöttem magáért.

– Azt hiszem, megmondtam, hogy nincs többé helyem abban a világban. Még itt sem, mert túl közel vagyok az udvarhoz…

– Az udvarhoz? Honnan veszi, hogy van még udvar? Épp most mondtam, hogy a királyné egyedül van…

– Az öreg kamarásával, a szolgálatára rendelt hölgyekkel, kedvenc énekesnőjével.

Csak nem azért lenne halálos veszélyben, mert eltűnt az orvosnője? A nők betegek a terhesség kezdetén! Ne legyen nevetséges!

– Mi van magával, Sancie de Signes?

– Madame de Valcroze vagyok!

– Nekem nem! Hol a lélekjelenléte, a kifinomult gondolkodása, az intelligenciája?

Az, amin keresztülment, elfeledtette magával a keresztanyja iránti szeretetét?

– Nem! De nem értem, miért ilyen izgatott! Még egyszer mondom, Madame Marguerite-nek nincs szüksége rám. Indulás előtt elköszönök tőle… levélben!

Határozottan hallani sem akart semmiről, és Renaud nem tudta, milyen húrt pengessen meg, hogy visszhangra találjon a szívben, mely mintha nem is létezne már.

Hirtelen eszébe jutott valami:

– Mondja, Madame de Valcroze, tudja, hogy hívják az aljas templomost, aki elrabolta és kiszolgáltatta magát?

– Nem volt olyan udvarias, hogy bemutatkozzon.

– Sejtettem. Roncelin de Fos a neve, és annak az Elvirának a bátyja, aki zenéjével és énekével elvarázsolja a királynét… míg meg nem öli! Semmit sem hallott abból, amit Safedben és a Hattin-szarvnál beszéltünk? Hogy bosszút álljon a szerelméért, Fos el akar pusztítani mindent, amit a király szeret, és amihez ragaszkodik: az Igazi Keresztet, hogy a védelme sose boruljon fölé, most a feleségét, aztán biztosan az újszülött gyermeket… míg őt magát le nem győzi! Semmi sem tarthatja vissza! Még Isten sem, sőt, legkevésbé Isten, akit nem fél többé! A húga pedig a cinkosa.

Egyetlenegy okból került a királyné mellé…

– Hallgasson!

Renaud megértette, hogy elérte a lány szívét. Olyan hófehér lett, akár apácaruhája:

– Az a szörnyeteg soha nem válaszolt egyetlen kérdésemre se – suttogta. – És semmit sem hallottam abból, amit beszéltek.

– Nos, most már tudja! Könyörgök, Sancie, segítsen megmenteni a királynét és a gyermekét!

Hosszú csend támadt. A lány azonban nem fordult el, éppen ellenkezőleg: rászegezte szeme zöld lángját, mely a tekintetén át mintha a lelkét fürkészte volna.

Végül megszólalt, és hangjában akaratlan, de mélységes szomorúság tükröződött:

– Még mindig szereti, igaz? Talán még jobban is, mint egykor, hisz gyerek volt még! Most már férfiként szereti.

Nem igazán kérdezett: magától értetődő kijelentést tett, és Renaud-nak semmi oka nem volt rá, hogy hazudjon neki. Inkább halványan elmosolyodott:

– Mint Hersende asszony, maga is olvas a lelkek mélyén, s felesleges tagadnom…

hazudnék, ahhoz pedig nem értek. Különösen nem magával szemben!

– Ezt úgy kell értenem, hogy sosem hazudott, és nem is fog sosem?

– Felesleges megesküdnöm rá. Közöttünk ez lehetetlen lenne…

– Beérem ennyivel!

Sancie ismét a kereszt felé fordult, megcsókolta Krisztus lábát, és nem is nézett Renaud-ra:

– Elmehet! Néhány perc múlva elhagyom a kolostort.

– A palotába megy?

– A palotába! Ne várjon meg! Egyedül akarok odamenni…

– Köszönöm! – suttogta Renaud meghatottan.

Őszinte tisztelettel hajolt meg, de a lány nem látta. Ahogyan Renaud sem látta, hogy ismét csurogni kezdtek a könnyei.

Renaud kissé megnyugodva indult a szállására. Nagy szüksége volt fürdőre és tiszta ruhára. Szüksége volt arra is, hogy viszontlássa azokat, akik várták: Gilles Pernont, akinek tanácsait nagyra becsülte, és a kis Basile-t, akit őszintén megszeretett. A Szent Mihály-templom előtt elhaladva látta, hogy temetést tartanak. A szilaj torkokból erőteljesen felszálló Miserere tisztán elért hozzá az ablakokon át, és akaratlanul is elmosolyodott Joinville haragjára gondolva, akinek a szobája szomszédos volt a szentéllyel, és aki megállás nélkül panaszkodott a gyakori temetésekre, különösen az éjszakaiakra, melyek nem hagyták aludni. Ez alkalommal a champagne-i udvarnagy nem fog panaszkodni: valahol Galileában lehet, s maga is zsoltárokat és hálaadásokat zeng Lajos kíséretében. Renaud nem számított rá, hogy összetalálkozhat vele. Azonban miután gondoskodott a lováról, és Gilles és Basile nevét kiáltva belépett a házba, senki sem felelt. Még a cselédlány sem, akit a tulajdonosnő rendelt a szolgálatukra.

Végigfutott a szobákon, a belső udvarokon, de egy teremtett lélekkel sem találkozott.

Megnyugodott azonban, ahogy látta, minden rendben van, a konyhában ragu fő a tűzön. Erről eszébe jutott, hogy éhes. Kenyeret, sajtot, gyümölcsöt keresett – és talált –, fejtett egy kis bort a hordóból, majd leült a nagy festett táblás ablakokkal az udvarra néző szobája küszöbére, hogy kényelmesen megvárja a többiek hazaérkezését. Az étkezés felénél tartott, amikor megjött a cselédlány. Az asszony élesen kiabálni kezdett, ahogy észrevette, hogy megdézsmálták a készleteit. Renaud felállt, és odament hozzá:

– Ne kiabáljon így, Perpétue! Senki sem lopta meg. Én szolgáltam ki magam.

Ahogy megpillantotta, a cseléd ismét felkiáltott, elengedte a tejesköcsögöt, és sietve háromszor-négyszer keresztet vetett.

– Nem hittem volna, hogy ennyire megijesztem! – szedte össze a lovag az eltört agyagcserepeket. – Mi történt? Hol van Pernon mester és Basile?

– Horgásznak!

Mivel a férfi értetlenül bámult rá, Perpétue visszanyerte magabiztosságát, és miközben egy ronggyal feltörölte a tejet, kijelentette:

– Igen, horgásznak! Mi mást csinálhatnának, mióta azt mondták nekik, hogy maga meghalt? A horgászat csak jobb, mint a kikötői kocsmák látogatása, és legalább hoz valamit ahelyett, hogy vinné a pénzt.

– No de ez nevetséges! Ki mondta, hogy meghaltam? Az asszonynak nem maradt ideje válaszra: örömteli kiabálással Basile rontott a konyhába, és ledobva a kezében hozott kosarat egyszerre sírva és nevetve belecsimpaszkodott Renaud lábába:

– Renaud nagyúr – dadogta. – Tényleg maga az? Ó, hála legyen az égnek!

Ezzel sírni kezdett, tovább szorítva a lovag lábát, aki leguggolt mellé. Meghatotta a gyermek felindulása, de nem volt a heves érzelemnyilvánítások híve. Két kezébe fogta Basile arcát, megcsókolta a homlokát, majd talpra állította, miközben maga is felegyenesedett.