– Ugyan, nyugodj meg! Látod, hogy élek. Ez a lényeg, nem? Ki mondta, hogy meghaltam?

Pernon is megérkezett, de ő a kis görögnél jobban uralkodott izgalmán, s beérte egy széles mosollyal ura felé:

– Nocsak, itt van! Tudtam, hogy nem halt meg! A fiú nem akart hinni nekem! Igaz, még mindig nehezen értjük egymást. Bár minden nappal fejlődik…

– Megmondja végre valaki, honnan jött a halálhírem?

– A templomosoktól! Elmondom, amit tudok, de először segítek megmosakodni.

Ijesztően piszkos, Renaud nagyúr! És, már megbocsásson, de nem éppen rózsaillatú!

Néhány perc alatt az udvarra húzott egy nagy fadézsát, félig megtöltötte langyos vízzel, majd beleültette Renaud-t, azután egy erős olívaolaj-illatot árasztó, zöldes szappannal alaposan végigdörzsölte:

– Arra a napra emlékeztet, amikor megérkezett a Coucy-palotába, és a mosdóhelyiségben lefürdették szegény Flore d'Ercri kíváncsi pillantásai alatt. Pedig akkoriban csak kis tejfölösszájú volt, de az a lány tudta, mit néz! Mit szólna ma!

– Elég ebből! Azt meséld, amit tudni akarok. Az fontosabb, mint az emlékeid!

– Jól van! Először is tudnia kell, hogy az elutazása után Joinville úr elvonszolt a királyhoz, aki nagyon haragudott, és higgyen nekem, bármennyire szent is, nem túl megnyugtató a közelébe kerülni, amikor ebben a hangulatban van. Ó, persze nem káromkodik, mint d'Artois nagyúr tette. Az egész lénye hideg, mint a jég, miközben az orrlyukain is haragot fújtat…

– Miért haragudott? Mert elmentem az engedélye nélkül?

– Pontosan! Nem viseli el, ha megszegik a parancsait. De volt más is: levelet kapott… méghozzá nem jót!

– Kitől?

– Titok! Csak egy homályos macskakaparás volt az aláírás, és természetesen nem volt pecsét. Azt írták benne, hogy maga áll Sancie kisasszony elrablása mögött, és nem kell aggódni, mert azért tette, hogy rávegye, menjen feleségül magához…

A szappan, melyet Renaud gépiesen forgatott kezében, megcsúszott, elrepült, és egy nagy, rózsás edénynek csapódott.

– És a király elhitte, hogy ilyen eszközöket alkalmaznék, hogy feleségül vegyem Madame de Valcroze-t? A királyné is elhitte?

– Őt nem tudom, de Lajos király igen.

– És miért akarnám feleségül venni?

– Nagyon gazdag, és maga Valcroze báró lehetne ahelyett, hogy nincstelen lovag!


Ne idegeskedjen! Csak magyarázok. És elmondom azt is, hogy Joinville úr bátran védelmezte, és nem hitte el, hogy képes ilyen aljasságra. Ő javasolta, hogy jöjjenek el értem, hogy elmondjam, amit az üzenetről tudok, melyet kapott. Tudom, megtiltotta, hogy beszéljek róla, de nem hagyhattam, hogy vádolják. Elmondtam tehát, amit tudtam.

– Nem hibáztathatlak érte. Mit szólt a király?

– Nagyon keveset, hacsak nem annyit, nyomozni kell az ügyben, hogy kiderüljön az igazság… Azt mindenesetre elismerte, hogy Keleten nem mindig úgy mennek a dolgok, mint nálunk…

– Kedves tőle! És a halálhírem?

– Máris rátérek. Álljon föl, hogy lesikáljam! Elmesélte, hogy Basile követte Renaud-t, amikor elhagyta a házat, egészen a Galilea-kapuig, ahol tanúja volt találkozásának Alival. Azután az üzenethozó fiú mellé szegődött, aki alig volt idősebb nála. Gyerekek között könnyű az ismerkedés. Basile meg akarta tudni a lovas nevét, aki Renaud-t vezette.

– Természetesen – folytatta Pernon – nem tehette föl egyenesen a kérdést, és időbe tellett. A fiú, akit Thomasnak hívnak, egy alsóvárosi halász fia, aki régóta látja el hallal a templomos rendházat.

– Ezért kezdtél horgászni? – jegyezte meg Renaud vidám villanással tekintetében.

– Nem vagyok éppen ügyetlen hozzá, bár azelőtt csak a coucyi tavaknál próbáltam.

Mindegy, sikerült megnyernem a bizalmát, ahogyan Basile-nak Thomasét. Így tudtuk meg végül, hogy a lovas a templomosok egyik turkopolja. Egy bizonyos Ali, aki a keresztségben a Leon nevet kapta…

– Roncelin de Fos elkötelezett híve! – egészítette ki Renaud.

– Ó! Ezt nem tudtam… De azért sejtettem! Amint képbe került a Templom, nem meglepő, hogy Roncelin benne volt.

– Nem is tudod, mennyire! Majd elmesélem, de előbb tisztázzuk a halálomat!

– Ó, az egyszerű! A nemes hölgy története kapcsán, akit elraboltak, hogy egy emírhez vigyék, a király kikérte a nagymester véleményét, hisz nála jobban senki sem mondhatja meg, mi zajlik a határ túloldalán. A nagymester jóindulatúan vállalta, hogy segít. És úgy tíz nappal ezelőtt ő jelentette be, hogy megtalálták egy önre megszólalásig hasonlító fiatal frank lovag holttestét a Tibériás-tó partján, olyan rossz állapotban, hogy a nagy hőség miatt ott helyben eltemették. A király elmondta Joinville úrnak, aki tudatta velünk is. Kemény csapás volt, tudja! Különösen a kölyöknek! Éjszakákon át sírt… nappal pedig horgászni mentünk. Muszáj volt elfoglalnunk magunkat… Most maga meséljen!

– Fejezzük be a tisztálkodásom. Mindahhoz, amit el kell mondanom, jobb a nyugalom… sőt, a magunkba fordulás! Nagyon súlyos dologról van szó! És nagyon szomorúról! Leginkább Madame Marguerite-ért aggódom. Terhes… már megint! A mindenségit! – tört ki Renaud. – A király semmi mást nem tud, amikor együtt vannak, mint gyereket csinálni neki?!


– Hm… általában ez a férjek szokása – próbálkozott Pernon.

– Milyen szomorú! Éljenek akkor a szeretők! Egy ilyen csodálatos nő nem azt érdemelné, hogy hosszan imádják, a legritkább illatokat égessék érte, simogatásokkal, szerelmes szavakkal, szépségét dicsőítő versekkel, dalokkal halmozzák el…? Ehelyett anélkül, hogy akár lélegzetvételnyi ideje is maradna, két ima között teherbe ejtik, hónapokig tartó rosszullétre, végül a szülés kínjára kényszerítve. Ráadásul a királyné éppen akkor beteg, amikor Hersende asszony megmagyarázhatatlanul eltűnik.

– Eltűnt?

– A vén ostoba d'Escayrac azt állítja, hogy két napja nem látta. Istenem… mindent megadnék, ha tudhatnám, hol van!

– Meg lehet próbálni – merült gondolataiba Pernon.

Sikerrel járt. Még aznap este fény derült a titokra, és semmi különleges nem történt: Hersende asszony a világ legtermészetesebb módján Ciprusra utazott, hogy megvizsgálja a nyugtalanítóan betegeskedő Stfánia királynét. Magának Marguerite-nek kegyes engedélyével, aki hálás volt a kedves fogadtatásért, melyben a szigeti teleléskor részesültek. Szerette a gyengéd és félénk örmény királynét, és szívesen kölcsönadta –

mindössze néhány napra! – híres orvosát.

– Ahhoz képest, hogy bizalmi ember, úgy tűnik, d'Escayrac lovag nem túl tájékozott – jegyezte meg Renaud. – Érthetetlen!

– Nem annyira. Adéle szerint egy hangyányit fecsegő. Ráadásul annyira komolyan veszi védelmezői szerepét, hogy egészen kimeríti a királynét, aki rosszmájú örömét leli abban, hogy eltitkol előle néhány dolgot, mint például Hersende távozásának okát.

Amíg aggódik, legalább nem marad ott állandóan, alig háromlépésnyire a karszékétől, rászegezve nagy halszemeit, és ellenséget kutatva minden sarokban.

– Nem óvatlanság ez?

– Adéle szerint nem, és benne megbízhatunk. Azt mondja, nem is olyan beteg a királyné. Csak attól szenved, amit mindketten jól ismernek: a terhesség kezdeti kellemetlenségeitől. Hersende asszony pedig még a király előtt visszatér. Úgyhogy felesleges aggódnia!

– Annál jobb! Csakhogy így nevetségessé tettem magam, hogy a királynét fenyegető veszélyre hivatkozva kiszakítottam Madame de Valcroze-t a kolostorából.

Nem fogja megbocsátani!

– Azok után, amiket maga vállalt és elszenvedett érte, ez az igazságtalanság és a hálátlanság netovábbja lenne… Tudom – tette hozzá az öreg fegyvernök kiábrándult vállrándítással –, hogy a nők soha nem úgy látják a dolgokat, mint mi, de egyelőre próbálja elfelejteni, hisz elhárult a veszély!

– Amíg Elvira de Fos mellette van, a veszély sosem hárul el.

– Talán így van, de maradjon nyugton a király visszatértéig. Akkor nagy nyilvánosság előtt, az előkelőségek gyülekezetében tárhatja fel, micsoda aljas gazember az a Roncelin! És Madame Sancie ott lesz tanúnak… Akkor a húg is eltűnik a fivérrel együtt!


– Így fogok tenni! Imádkozzunk, hogy hamar visszatérjen a király!

Nem tette hozzá, hogy addig nem lesz egészen nyugodt: nem akart bánatot okozni a férfinak, aki sokkal inkább barátja, mint szolgálója volt…

Két nappal később levél érkezett, mely darabokra törte Pernon meggyőződését és Renaud viszonylagos nyugalmát. Sancie írta, és az állt benne:

„Igaza volt.

Nagy veszély fenyeget, és maga az egyetlen, aki el tudja oszlatni. Beszélni kívánnak magával, hogy küldetéssel bízzák meg. Legyen ma éjfélkor a Velence piacon, az átjáró alatt, mely a palota régi bejárati tornyára nyílik. Egy nő várja ott. Ne szóljon hozzá.

Minden zajt kerülni kell. Viselje, amit küldök, de ne felejtse el a kardját.

Sancie”

Egy vászonzsák kísérte az üzenetet, benne egy fekete szerzetescsuhával. Perpétue-nek adta át egy egyszerű parasztasszony, akinek nem volt más ismertetőjele, mint a szamara, melyen két tökkel, káposztával, póréval és más zöldségekkel teli kosár között ült.

– Nos? – nyújtotta Pernonnak a levelet Renaud. – Nem volt igazam?

A férfi ősz bajszát rágcsálva bólintott, ahogyan mindig szokta, amikor nyugtalanítja valami:

– Úgy tűnik, de kíváncsi vagyok, miféle küldetést akar magára bízni. Az egyetlen bölcs dolog szerintem az lenne, ha a király után siet, és megkéri, hogy térjen vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez pedig nem kell titkos találkozó: elég lett volna megírni.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy más feladatról van szó.

– És különben is nagyon örül, hogy Sancie asszony hívja! Látja, hogy nem haragszik magára…


* * *

Valamivel éjfél előtt Renaud szinte láthatatlanul fekete csuhájában, melynek csuklyája elrejtette az arcát, megérkezett a térre, melyet részben lezárt a velencei fondaco, melynek bejáratát két lámpás jelezte. Bors, gyömbér, fahéj és szerecsendió csípős illata áradt a bezárt boltokból, melyhez egy nyereg- , csizma- és lószerszámkészítő műhelyének keserű bőrszaga keveredett. Feje fölött az eget felhők lepték el, még inkább elnehezítve a nyári éjszaka hőségét. Balra kirajzolódott a sötétben a megadott átjáró. Renaud elnézte egy pillanatig, csak azután indult el…

Látta, hogy egy alak válik ki az árnyékból, és felé tart. Ő volt a vezetője. A nő szó nélkül megragadta a karját, és bevezette a magas, csipkés oromzatú toronyhoz. Renaud ismerte a helyet, mely a kikötőhöz közel emelkedve Akra fontos pontja volt. Tudta, hogy a torony lábánál van egy alacsony, vasakkal és hatalmas szögekkel megerősített ajtó, mely minden faltörő kosnak ellenáll. Egyetlen őr elégségesen védelmezhette, és nagyon kényelmes volt a palotabeliek számára, hisz közvetlenül a kereskedelmi negyedre nyílt… A nő bizonyára nem zárta be, amikor kijött: keze alatt könnyedén kinyílt. Súgott valamit az őrnek, és megindult a kő csigalépcsőn, mely a torony közepén húzódott.

Végeérhetetlennek tűnt az emelkedés a lovag számára, akiben keveredett az öröm, hogy viszontláthatja a szeretett hölgyet, és a homályos aggodalom. Végre elértek egy folyosót, melyet itt-ott fáklyák világítottak meg, s mely a fal mentén kanyargott.

Megindultak, egészen addig, míg a nő felemelt egy kárpitot, fölfedve egy szerény méretű, de szőnyegekkel és selyemkárpitokkal pazarul berendezett helyiséget. Ebben a pillanatban lant hangja hallatszott, és Renaud szíve hevesen megdobbant.

A nő ujját szájára téve csöndre intette, s bevezette, ahol egy újabb kárpit mögött egy ajtó nyílt. Kinyitotta, és betolta rajta a lovagot, majd azonnal becsukta mögötte: Renaud Marguerite hálószobájába lépett…

Semmit sem látott a környezetből: csakis őt látta! A legkevésbé sem látszott betegnek. Félig feküdt egy törökös díványon, számtalan párna között, s ő maga zenélt.

Bő, aranyhímzésekkel borított, mélyen kivágott ruhát viselt, melyet Cipruson szeretett meg. Álmodozott, miközben ujjai könnyedén simogatták a húrokat. Sötét, ragyogó haját vállára hulló, vaskos fonalba fogta össze. Sosem volt még szebb, és az elragadtatott Renaud-nak uralkodnia kellett magán, hogy ne omoljon a lába elé, mely meztelenül simult az aranyszín szandálba.

Marguerite nem hallotta belépni, ezért a lovag megajándékozta magát az édes örömmel, hogy hosszan elnézi, közben azonban dühödt féltékenység tört rá a férfi iránt, aki ezt a varázslatos asszonyt birtokolja. Nem tudhatta, hogy Marguerite csak a férje távollétében viseli ezt a ruhát – Stfánia királyné ajándékát –, mert Lajos túlságosan illetlennek találta még a házastársi meghittségben is. A királyné csakis saját örömére vette fel, de a tény, hogy ebben fogadta a lovagot, szédítő perspektívákat nyitott meg…