Renaud kénytelen volt megmutatkozni. Két lépést előrelépett, hátravetette csuklyáját, és térdre ereszkedett:

– Itt vagyok felséged szolgálatára! Végtelen öröm, hogy szüksége van rám.

Marguerite összerezzent, eltolta magától a lantot, kinyitotta a száját, majd becsukta, végül mégis megszólalt:

– Messire de Courtenay? Mit keres itt?

A férfi annyira meglepődött, hogy azt sem tudta, mit feleljen. A királyné türelmetlenül sürgette:

– Ugyan! Feleljen! Hogy kerül ide?

– Egy szolgáló vezetett ide, ahogy azt Valcroze asszony levele jelezte!

– Levél? Miféle levél?

– Ez itt.


Hogy elővegye a zubbonyából, Renaud felállt, és így jó egy fejjel Marguerite fölé magasodott. Bájosan tárult elé a dekoltázs szépsége, s megérezhette a királyné illatát.

– Sancie megőrült! – kiáltott fel Marguerite. – És először is hol van?

– No de… felséged mellett, ahogy azt három nappal ezelőtt megígérte nekem!

– Három nappal ezelőtt megígérte magának, hogy eljön hozzám? Hol tette ezt az ígéretet?

– A klarisszák kolostorában, ahová visszavonult, bizonyára azért, hogy kiheverje a damaszkuszi maliknál elszenvedetteket, ahonnan visszahoztam. Nem jött ide?

– Hetek óta nem láttam! – egyenesedett fel a királyné. – Bevallom, kezdtem azt hinni, hogy meghalt. Mint maga is egyébként… őrület!

Két keze közé fogta a fejét, és idegesen járkálni kezdett a szobában. Renaud merészen megfogta a karját, és megállította:

– Madame! Nyugodjon meg, könyörgök! Talán megpróbálhatjuk megfejteni…

– Igen… Igaza van. Magyarázza el!

A királyné kézen fogta, és megindult egy nagy elefántcsont berakásos, ébenfa karszék felé, mely az ablak mellett állt, szemközt egy edénnyel, melyben csodálatos bíborszín rózsa virított. Egy zsámolyra mutatott, a férfi azonban inkább térdre ereszkedett mellette, ő pedig nem ellenkezett:

– Mondjon el mindent, de gyorsan! Valahogy összeesküvést gyanítok!

Mégis rámosolygott: talán jobban örült a régóta vágyott jelenlétnek, mint akár önmagának is bevallotta volna. A láng, mely a szép lovag fekete szemében ragyogott, egyetlen nőt sem hagyott volna hidegen, a legkevésbé a királynét. Nem azt mondta Hersende, hogy a férfi szereti őt?

Renaud amennyire lehet, gyorsan és világosan elmesélte kalandjait Sancie-val, két tényt azonban kihagyott a barátnője erényét ért támadást és saját rokonságát Szaladin családjával. Sawan emír különös viselkedését a veszéllyel magyarázta, melyet egy frank szultána jelentett volna az aleppói és damaszkuszi királyságra!

– Inkább megszöktetett mindkettőnket, mielőtt Dharta-Katum megérkezett volna.

Néha a hitetlenek katonái bölcsek és nagylelkűek lehetnek.

– Szerencséjük volt, hála legyen az égnek! Milyen hihetetlen történet! Sancie… az én Sancie-m, amint vad szenvedélyt ébreszt egy szultánban!

– Egyikünk sem… védett az érzelmekkel szemben, melyek átcsapnak felettünk. A szerelem nem ismer sem vallást, sem háborút… sem felséget Csak a lány van, akinek az életünket szenteljük, a szívünket adjuk… minden gondolatunkkal, minden vágyunkkal…

Csönd telepedett közéjük. Marguerite Renaud szemébe mélyesztette tekintetét, az édesen égető lángot fürkészve. Megfogta a kezét, hozzá hajolt, ellenállhatatlanul vonzotta a túlságosan sokáig visszafojtott szenvedély. Az arcához egészen közel azt suttogta:

– Renaud! Szeret engem?

– Halálosan, madame…


Ekkor a királyné ajkához érintette az ajkát. Végtelenül gyengéd és könnyed volt a csók, akár egy virág és egy pillangó találkozása, egybefonódó szájuk azonban igazi hús volt, s felforrósodott a vérük. Egyre mélyült a csók, amikor azonban Renaud mindenről megfeledkezve a karjába akarta venni az asszonyt, az eltolta magától, felállt, és az ágy kék és arany függönyéhez hátrált, melybe belerejtette arcát:

– Én is szeretem – szólalt meg rekedten. – De be kell érnie ezzel a tudattal…

Különben elvesztünk… maga és én! Talán máris elvesztünk… Ez a különös levél! A felbukkanása a szobámban, anélkül, hogy tudnánk, ki szervezte!

– Egy vipera él a környezetében, madame! A húg a bátyja eszköze, és Roncelin de Fos felesküdött a…

– Elvira! Igaza lehet! Valaki megszervezte mindezt, és csakis ő lehetett!

Marguerite felvett egy kis ezüstcsengőt egy asztalról, és megrázta. Nem érkezett válasz. Ekkor az ajtóhoz futott, de nem tudta kinyitni, bármennyire erőlködött is.

Renaud-nak sem sikerült.

– Bezártak! – nyögte a királyné. – Istenem! Mit jelentsen ez… Nem találkozott senkivel idefelé?

– Senkivel, hacsak a boltív alatti kapu őrével nem.

– Egyetlen udvarhölgyemmel sem? Adéle-lel sem? Vagy d'Escayrac úrral? Ő vajon hol lehet?

– Valami történhetett az őrkutyájával. Nem az a férfi, aki elhagyja a posztját…

Mennem kell, felség… méghozzá gyorsan! Húzódjon félre! Megpróbálom betörni az ajtót!

Lendületet vett, de csak magának sikerült fájdalmat okoznia.

– Egy királyné hálószobaajtaja mindig erős – jegyezte meg szomorúan Marguerite.

– Az enyém bronzveretes, vastag tölgy.

Renaud ekkor az ablakhoz futott, hisz ez maradt az egyetlen kijárat, Marguerite azonban visszahívta:

– Nézze! Ott!

Az ajtó alatt fekete füst kígyózott, s lángoló olaj folyt befelé.

– Tűz van! – sikoltotta a királyné. – Tűz van odakint! Istenem!

Kiabálni kezdett, hölgyeit szólította, dörömbölt az ajtó fáján, de nem kapott választ. Mintha minden teremtett lélek eltűnt volna a palotából, és rémisztő volt a helyzet, hisz az együtt töltött magány pillanata – az első ilyené –, mely oly édesnek tűnt, hirtelen rémálommá vált.

– Csapdát állítottak nekünk! – jelentette ki Renaud. – Meg kell próbálnunk kiszabadulni belőle. Húzódjon hátrébb az ajtótól, madame. Hiába dörömböl, és a lángok könnyen belekaphatnak a ruhájába!

Visszament az ablakhoz, a magas boltíves nyíláshoz, melyet középen kis oszlop választott ketté, de elég széles maradt így is a rés, hogy egy ember átférhessen rajta.

Renaud kihajolt. Egy sötét kútféleséget látott, mely bizonyára belső udvar volt, közepén a megszokott szökőkúttal, melynek vize egy medencébe hullik alá, de egy magas és sima fal választotta el tőle.

– Lejutok! – jelentette ki a lovag megszabadulva szerzetescsuhájától, hogy könnyebben kiugorhasson.

Az ágyhoz lépett, hogy levegye a lepedőket, és kötelet fonjon belőlük, de valami a füle felé süvített, s éppen annyi ideje maradt, hogy hátraugorjon: ki tudja, honnan, egy égő hegyű nyílvessző fúródott az ágy baldachinját tartó keretbe. A kárpit azonnal lángra kapott, a tűz átterjedt a mellette lévőre is, közben pedig szikrák és égő

anyagdarabok váltak le róla. Egyre nőtt és sűrűsödött a füst. Renaud hallotta, hogy Marguerite köhög, miközben a párnák segítségével megpróbálta eloltani a lángoló ágyat. Ahogy serénykedett, megpillantotta a ragyogó alakot, aki segítségért kiabálva menedéket keresett a keskeny kápolnában, mely az ággyal szemben, a szoba végében nyílt.

– Ha van másik ruhája – kiáltotta felé Renaud –, valami kevésbé bő és kényelmesebb, vegye fel.

Nagyon finom volt az aranyozott kelme: a legapróbb szikra is lángoló fáklyává változtathatta. Látta, hogy Marguerite egy ládához lép, kivesz egy sötét színű, hosszú ruhát, és ledobja magáról a régit… Renaud elfordult, és leszaggatta az ágy lángoló függönyeit, hogy kidobja őket, megtagadva magától a csodálatos test látványát, mely pillanatok alatt eltűnt egy szűk kék ruhában, melynek zsinórjait a királyné azonnal bekötötte. Ebben a pillanatban Renaud-nak sikerült levennie az ágyról a még érintetlen lepedőket, és összecsavarta őket. Úgy gondolta, a klasszikus módon engedi le a királynét az udvarba. Kérdés, hogy ott van-e még a titokzatos nyilazó, mert ha igen, jobb, ha együtt ereszkednek le, hogy testével védhesse Marguerite-et.

Eközben odakint valaki észrevehette a tüzet. Hangzavar támadt, kiáltások, hívószavak harsantak.

Még mindig emelkedett a füst az ajtószárny alatt, mely nem engedett, és hallották, ahogy odakint ropog a tűz. Marguerite megállás nélkül kiabált a köhögőrohamok között. Ellenállt, amikor Renaud az ablakhoz akarta húzni, ahová erősen rögzítette az összekötözött lepedőket.

– Nem, az ajtón akarok kimenni…

– Az lehetetlen! Legyen belátó!

– A fiam! A fiamat akarom!

– Hol van?

– A másik szobában, mely a teremből nyílik…

A királyné ismét az ajtóhoz akart futni, mely mögül hatalmas robaj hallatszott.

Renaud erővel visszatartotta.

– Ne maradjon ott! Hallgassa csak! Úgy hallom, a segítségünkre sietnek.

Valóban, a zajt az ajtónak csapódó balták okozták, s a fa lassan hasadozni kezdett, de az ablak felől beáramló levegő magához vonzotta a lángokat, melyek a bejáratot nyaldosták.

– Segítség! – üvöltötte Marguerite. – Segítség! Itt vagyok!


Renaud hirtelen ráébredt, hogy bárhogyan is, de el kell tűnnie, hisz egyedül Isten a megmondhatója, hogyan hatna a belépőkre az, hogy az éjszaka közepén itt van, a királyné hálószobájában. Marguerite belé csimpaszkodott, ő pedig a kápolnarészbe akarta vinni, hogy megvédje a lángoktól, mielőtt az ablakon át elmenekül, akár a nyaktörést kockáztatva. Hirtelen azonban apokaliptikus lármával kidőlt a nagy ajtó, felszabadítva néhány lángot, de leginkább sűrű fekete füstöt, melyből… a király rajzolódott ki,

Joinville-lel a nyomában. Mindketten baltával a kezükben. Mögöttük férfiak serénykedtek vödrökkel és vizes lepedőkkel.

Marguerite zokogva a férje karjába omlott. A király gépies mozdulattal magához ölelte, de kék, jéghideg tekintete Renaud-ra szegeződött, aki beletörődő sóhajjal térdet hajtott előtte.

– Azt hiszem, magyarázattal tartozik! De később! Joinville!

– Felség?

– Fogja le ezt a férfit, és vigye a börtönbe. Felmérve, hogy a Marguerite-nek és neki állított csapda tökéletesen működött, és a harag, melyet a király tekintetéből kiolvasott, bizonyosan a halálba vezeti, Renaud magyarázkodni próbált:

– Felség – mondta –, a látszat ellenem szól, de…

– Azt mondtam, a börtönbe! Örüljön, hogy nem öltem meg a tulajdon kezemmel…

Veszélyes lett volna bármit is felelnie. Renaud felállt, és követte a szemmel láthatólag ellentmondásos érzésekkel küzdő Joinville-t, aki azt sem tudta, mit mondhatna. A termet átszelve, melyből a hölgyek szobái nyíltak, megállapíthatta, hogy a tűz, melyet egy ki tudja, honnan odakerült, feldöntött parázstartó okozott, elégette a kárpitokat és a szőnyegeket, de hatástalan maradt a falakra. Őrmesterek oltották éppen. Vitathatatlanul nagyobb volt az ijedség, mint a baj, és mielőtt eltűnt volna a lépcsőn, Renaud még éppen láthatta Marguerite-et, amint a fia szobájába fut, ahonnan a kócos Adéle szalad elő azt kiabálva, hogy bezárták őket, őt magát, Madame de Montfort-t és a kisbabát…

A most már nyüzsgéssel teli udvart átszelve a bejárati torony irányába, mely börtönként szolgált, Joinville képtelen volt tovább magában tartani az ajkát égető

kérdést:

– Régóta részesíti kegyeiben a királyné?

– Soha nem részesített kegyeiben. Ma éjjel egy hazug levél hívott hozzá… meg is mutatom… Ó, istenem, a szerzetescsuhában hagytam, melyben ideérkeztem.

– Szerzetescsuhában? Még mit talált ki? És először is hogy lehet, hogy mindenki halottnak hitte, s most az éjszaka közepén a királynénál találjuk, micsoda helyzetben…

Istenem! Micsoda botrány!

– Nem lesz botrány! Ami a királynénál tett látogatásomat illeti, majd magyarázattal szolgálok a királynak… ha egyáltalán meghallgat, mielőtt lecsapatja a fejem. Addig is –

és ebben aggodalmam teljes súlyával könyörgök önnek – mondja meg neki, hogy fogassa le Fos kisasszonyt. Biztos vagyok benne, hogy ő állította ezt a csapdát.


Mindenképpen el kell távolítani Madame Marguerite mellől. Meg akarja ölni, őt is és a kis herceget is, mert a bátyjával megesküdtek, hogy tönkretesznek mindent, ami a királyunk szívének kedves! Joinville, könyörgök, tegye meg! Ha értem nem is, de a királynéért.

A hirtelen nagyon komolyra váltó udvarnagy mélyen a foglya szemébe nézett:

– Megteszem! A becsületemre esküszöm! Soha nem kedveltem azt a nőt.

– Köszönöm.

Elérték az őrházat, ahol az emeleten két vagy három börtöncellát alakítottak ki azok számára, akik a palotában elkövettek valamit. Az igazi akrai börtön a fellegvárban volt, melyet az ispotályos lovagok irányítottak, de ha oda küldik Renaud-t, azzal túl nagy visszhangot adnak a kínos ügynek, melynek híre az egész városban elterjedne.