ibolyaszín felsőrészt kapott kapcsokkal, s a gallérjánál finom hímzéssel. Ugyanilyen színű köpeny pihent egy másik zsámolyon.

– Philippa asszonynak a fehér és az ibolya a színe – magyarázta Flore. – Nem lesz nehéz emlékeznie rá…

Ezután lábujjhegyre emelkedett, és határozottan megcsókolta. Renaud beleremegett, de nem viszonozta.

– Fogadjunk, hogy még szűz, szép barátom – nevetett a lány.

– Kisasszony – botránkozott meg Renaud. – Micsoda kérdés…

– Természetes a maga korában… és a maga tapasztalatlanságával. De segíthetünk rajta… mindkettőnk megelégedésére – tette hozzá szinte suttogva. – Mindenesetre nyugodjon meg: ha ugyanolyan bátor, amilyen szép, dicsőségére válik a háznak.

Ezzel az úrnőhöz kísérte, aki most már hajlandó volt rámosolyogni, és hangot adott elégedettségének, mely csak fokozódott, ahogy megtudta, hogy a fiú tud Olvasni, írni, sőt némi műveltséggel is rendelkezik:

– Talán végül ugyanolyan kellemes társaság lesz, mint szegény Omerom…

Különben is, ha Párizsban akarok maradni egy időre a férjem nélkül, kénytelen vagyok elfogadni a védelmét.

A kis beszéd nem volt Renaud ínyére, akit csak jólneveltsége tartott vissza, hogy ne jegyezze meg, a maga részéről sokkal jobban örülne a férfitársaságnak, még ha eleinte nehéz dolga is lenne, mint hogy egy asszony szoknyája mellett szolgáljon, akit túlságosan siránkozónak és bájtalannak talált, egy olyan, amely tulajdonképpen félúton helyezkedik el az inas és az udvarhölgy között.

Eközben még nem ért a vizsgái végére. Raoul báró a fegyverterembe hívatta, hogy felmérje, hogyan bánik a karddal és a lándzsával. Egy idős, Pernon nevű őrmesterrel találta szemben magát, aki aszott volt, de ördögi ügyességgel bírt, s mintha acéllábakon állt volna.

Pernon tanította fegyverforgatásra a Coucy fivéreket, az unokatestvéreiket és a nemes fiúkat, akiket a kastélyba adtak nevelkedni. Mestere volt a szakmájának, és bár Renaud nehéz pillanatokat élt át mellette, melyekben megállapíthatta, hogy semmit sem tud, némi elégedettséggel töltötték el a mester báró hoz intézett szavai:

– Van mit tanulnia, és ki kell javítani a hibáit, de jó az alapja. Jó oktatásban részesült.

– Ki tanította? – kérdezte a báró.

– A... nevelőapám, Olin de Courtils, aki keresztes hadjáraton járt Jean de Brienne, Jeruzsálem királya és Konstantinápoly császára alatt.

Pernon halkan füttyentett, ahogyan azt csak egy régi, kipróbált szolgáló engedhette meg magának:

– Ez mindent elmond! Azon túl, hogy semmi sem ér többet a fegyverforgatás gyakorlásában, mint a szaracénok elleni harc, ön is sokat hallotta. Sir Raoul, hogy micsoda hőstetteket vitt véghez János király, s dicsősége átsugárzott mindazokra, akik követték. Megnézzük – tette hozzá Renaud-hoz fordulva –, mit ér a lovon. Őszintén hiszem, hogy ez a fiú gond nélkül felér majd legjobb lovagjaihoz is. Kár, hogy itt hagyjuk! Nehogy elpuhuljon!

– Nem lesz rá ideje. Philippa asszony tavasznál tovább nem marad, Coucyban pedig tökéletesítheted a tudását. Egyelőre az a fontos, hogy jól meg tudja védelmezni a feleségemet, és bizalmat nyújtson a szolgáknak, ha kellemetlen találkozások éri őket.

– E tekintetben megnyugtathatom. Erős fiú.

– Ez a lényeg. Öltözzön fel, Renaud, és jöjjön a szobámba – fordult a fiú felé, aki éppen az ingét kötötte be, mielőtt felöltötte zubbonyát. Egy perccel később az asztal előtt találta magát, ahol a báró megérkezésükkor írt. Raoul visszaült a székébe, de nem vette fel a tollat. Gondterheltnek látszott. Időről időre, mintha megnyugvást keresne, felnézett a fiúra, majd a karfára könyökölve, állát öklére támasztva álmodozásba merült, melyet Renaud nem mert megtörni.

Végül felsóhajtott és elszánta magát:

– Azon tűnődöm, nem követek-e el súlyos óvatlanságot azzal, hogy egy ilyen fiatal fiúra bízom a feleségemet?

– Erre én nem adhatom meg a választ, báró úr. Csak annyit mondhatok, hogy minden erőmmel és véremmel védelmezni fogom a hölgyet, de ha nagyuram ennyire aggódik, talán el kellene halasztania az utazását… vagy magával kellene vinnie Philippa asszonyt.

– Hallotta az imént: mindkét megoldás lehetetlen: muszáj visszamennem Coucyba, a feleségem pedig itt akar maradni. Nagyon ragaszkodik a királynéhoz, aki szinte anyai kedvességgel viseltetett iránta, amikor udvari kisasszonya volt…

Renaud-ban még túlságosan erős volt vidékies őszintesége, és képtelen volt elfojtani meglepetését:

– Szinte anyai? Úgy tudom, a királyné egészen fiatal. Naiv felkiáltása mosolyt csalt Raoul báró arcára.

– Nemes feleségem pedig már nem egészen az? A tévedésének az az oka, hogy nem járatos az udvar dolgaiban. Két királyné van, akik közül nem Provence-i Marguerite, Lajos királyunk felesége a fontosabb, hanem az édesanyja, az előkelő és rendkívül bölcs Kasztíliai Blanka, aki igen járatos a királyság ügyeiben, ahogyan azt bebizonyította a régensség során, melyet a fia kiskorúsága idején töltött be. A király sokat ad a tanácsaira. De térjünk vissza az eredeti témánkhoz. A habozásom nem bizalmatlanság önnel szemben, Renaud, mindössze attól tartok, hogy a feleségem veszélyben van…

– Az előző apród meggyilkolása miatt?

– Részben, de ez nem minden: két évvel ezelőtt fiunk született, szép volt és egészségesnek látszott, mégsem élt sokáig. Három hónaposan szörnyű hasmenésben meghalt. A csecsemőknél gyakran előfordul ilyesmi, és az orvosok azt mondták, egyszerű balszerencse. Philippa asszony azonban azóta sem jött rendbe. Ráadásul rosszullétek törnek rá, mindig az után, hogy közeledtem hozzá.

– Nagy szomorúság… De mi lenne a kapcsolat a szolgája halálával?

– Mindent elmondok magának, hisz tisztában kell lennie a helyzettel. A fülembe jutott, hogy a rossz nyelvek azt beszélik, a feleségem, miután feladta a reményt, hogy gyermeke szülessen tőlem, neki adta magát. A bánat, melyet a halála ébresztett benne, tovább erősítette a szóbeszédet. Ha a közeljövőben valami baj éri a bárónét, engem vádolnának, hogy megöltem…

– No de… miért?

– Hogy feleségül vehessek egy másik nőt… aki fiatalabb és szebb. Ami, ezt feltétlenül el kell mondanom, meg sem fordult sem a fejemben, sem a szívemben.

Renaud-nak a fülébe csengett Philippa asszony vádja egy nővel szemben, akinek már nem emlékezett a nevére.

– Ki merészelné nagyuramat vádolni?

– A sógorom, a nagy hatalmú Dammartin gróf, aki nagyon szereti a húgát, és azt hiszi, rosszul bánok vele. Azután ott van a saját fivérem is, és nem lehetetlen, hogy kettőjük gyűlölete egymásra talál. Ezért kell nagyon vigyáznia új úrnőjére. És saját magára is egy idő után. Alighogy megérkezett, nem vádolhatják azonnal azzal, hogy a kedvese. Mindenesetre csak elkötelezett szolgákat hagyok itt, akikre bizton számíthat.

Úgy gondolja, változatlanul el tudja látni a nehéz feladatot, mellyel megbízom?

Becsületbeli kérdés volt, hogy igennel feleljen, és Renaud így is tett. Ugyanakkor egyre furcsábbnak találta ezt a történetet. Adam testvér, aki sok mindent tudott, bizonyára nem tudta, mi folyik a szép, új palotában, ahová elhozta őt, s még kevésbé azt> milyen súlyos felelősség nyomja majd a vállát. Itt volt rögtön a hihetetlenül bizalmas vallomás: nem volt természetes, hogy egy előkelő úr azonnal bizalmába avat egy zöldfülű újoncot. Renaud mégis őszinte rokonszenvet érzett új ura iránt.

Szomorúsága és aggodalma nem volt tettetett, erre esküdni mert volna. Ebből vajon az következik, hogy olyan nagy bajban van, hogy inkább egy fiatal ismeretlenbe veti a bizalmát, mint számos fegyvernökébe, inasába vagy más kipróbált emberébe, akik háza népét alkotják?

Renaud egyelőre letett róla, hogy kibogozza az erősen összekuszálódott szálakat, és úgy döntött, az a leghelyesebb, ha a lehető legpontosabban ellátja a feladatát.

Megkezdte szolgálatát, és elkísérte Philippa asszonyt és Flore d'Ercrit a közeli Saint-Jean-en-Grève-templomba, mely úgy húsz éve a kerület fő parókiája volt arra az időre, míg kibővítik és újjáépítik az öreg Saint-Gervais-Saint-Portais-kápolnát. Vecsernyére igyekeztek, és gyalog indultak el, annyira közel volt a templom, elfátyolozva, ahogyan az előkelő hölgyekhez illik.

Az egyszerű szertartás, melyet jól ismert, sokat elárult Renaud-nak. Új urainak viselkedése talán kissé különös volt, de a hölgyek őszinte áhítatához nem fért kétség.

Felemelt fátyluk alatt megfigyelhette, milyen elmélyülten imádkoznak. Még a szépséges kísérő, akinek fellépését nagyon merésznek találta, ő is áhítat átjárta arccal fordult az oltár fénye felé. Raoul felesége meg sem próbálta elrejteni a lehunyt szemhéja alól csorgó súlyos könnycseppeket: nagyon mély lehetett a bánata. Renaud megcsodálhatta a nagylelkűséget is, mellyel a templom kijáratánál adakozott az ott tolongó nyomorultaknak…


Másnap reggel Coucy útnak indult nagy északi kastélya felé, mindössze fegyvernöke és szűk kísérete társaságában, hogy a lehető legkevesebb embert vonja el felesége védelmétől. Az új apródnak hátrahagyta Gilles Pernont, akivel a fiú közelebbi ismeretséget kötött, és akivel kitölthette a napját, ami társasága nélkül igen unalmas lett volna. Philippa csak a mise kedvéért hagyta el a házat, hímzéssel és szövéssel töltötte az időt hölgyei körében, és nem hívatta magához. Renaud nem minden aggodalom nélkül várta, hogy felkéri, hogy énekeljen vagy mondjon el egy verset, de semmi ilyesmi nem történt. Lassan, nyomasztóan teltek az órák. D'Ercri kisasszony is gondterheltnek látszott, és alig szólt hozzá. A másnap ugyanígy kezdődött: a mise után Renaud megkérdezte, mi lesz a dolga, mire azt felelték, foglalja el magát kedve szerint, de maradjon a közelben. Szerencsére ott volt Gilles Pernon, különben csak fel-alá járkálhatott volna az udvarban vagy a gyümölcsösben, ahol megjelentek a rügyek, vagy a fegyverterem és a kis kamra között, melyet szobaként kapott az istálló mellett. Nem volt szabad felfedezőútra mennie a nagyvárosba, melynek lüktetését maga körül érezte, s melynek forgataga álmodozásra indította.

Csalódott volt. Annyira, hogy miután egy órán át gyakorolt az öreg mesterrel, a sör mellett, melyben felfrissülést kerestek, akaratlanul is panaszkodni kezdett:

– Örökké ezt kell majd csinálnom? – sóhajtotta. – Ilyen körülmények között Philippa asszonynak igaza volt, hogy nem akarta helyettesíteni Ferienne urat.

– Az úrnő – pödörgette bajszát Pernon – most éppen egy ruhakereskedőt és a cipőkészítőjét fogadja. Szívesebben lenne az asszonyok és a kelméik között, ahelyett, hogy békésen iszogat velem?

– Isten ments! Azt reméltem, hogy kísérgethetem a városban, és a királyi palotában is, hisz azért maradtunk Párizsban, hogy gyakran elmehessen oda. Valójában – tette hozzá újabb sóhajjal – kezdem azt hinni, hogy ennél az is jobb lett volna, ha templomosnak állok!

– Azt leszámítva, hogy tucatjával mondják a miatyánkot, és naponta hatszor mennek templomba, nem sokkal vidámabb az életük, mint az itteni. Igaz, sokféle elfoglaltságuk van, köztük egészen tudós dolgok is, de nagyon szigorú életet élnek.

Párizs messze van a Szentföldtől, és egészen más az élet.

– Pedig én éppen oda szeretnék elmenni. Pontosabban visszatérni, hisz ott születtem. Ehelyett egy melankolikus báróné apródja vagyok. Ha legalább Raoul báróval tarthattam volna!

– És Coucyban szolgálhatna. Ebben a kérdésben egyetértek magával. Coucy a legnagyobb, a legerősebb és a legszebb várkastély a világon! Egy nap csak elmegyünk oda. Addig is – jelentette ki az egész arcát ráncokba gyűrő, széles mosollyal –

vigasztalódjon azzal, hogy az úrnőjére vigyáz. Ez is valami, nem igaz?

– Bizonyára, bizonyára. Nos, akkor csak várjunk!

Nem kellett sokáig várniuk. Vacsoránál Philippa asszony utasította, hogy készíttesse elő a hintóját és a fáklyavivőket, fegyverkezzen fel, és válasszon maga mellé egy társat.


– Elutazunk? – kérdezte a fiú, akit meglepett a késői óra.

– Honnan veszi? Csomagokat nem említettem. Az Outre-Petit-Pont kerületbe megyünk, és mivel a takarodó után közlekedünk, jobb, ha megteszünk néhány óvintézkedést.

Az asszony idegesnek és rosszkedvűnek látszott.

– Asszonyom – szabadkozott Renaud –, nem ismerem ezt a nagyvárost. Épp csak átszeltem a Templomba menet, majd onnan a palota felé, ami igencsak rövid út.

– Nos, majd megismeri. – felelte idegesen az asszony. – Hozza magával Pernont. Ő

itt született, és akkor lépett néhai apósom szolgálatába, amikor az a néhai Lajos király tanácsosa volt.

Renaud megfogadta a tanácsot, és az öreg fegyvernök keresésére indult. A férfi nem sok lelkesedést mutatott az éjszakai kirándulás iránt, sőt, határozottan elégedetlen volt: