Ahogy eljött az este, Renaud, miután gondosan megmosakodott, megborotválkozott, és haját illendően megnyírták, úgy döntött, harci öltözékét veszi fel: páncélt és acél lábvértet a zubbony alá, melyen Franciaország címere díszlett.

Joinville meglepetésére azt felelte:

– Egy lovagnak ez a legjobb megjelenése! És az ellenkező bizonyításáig még mindig a király fegyvernöke vagyok!

Ez alkalommal lovon és a főbejáraton át érték el a palotát. Renaud meglepetten látta, hogy kivilágították, mintha ünnepség készülne. Sokan voltak, és mindenki csodálatos öltözékeket viselt. Joinville maga is legszebb zöld brokátzekéjét vette fel és az ékszereket, melyeket azok helyett vásárolt, melyeket a Nílusba dobott, mielőtt elfogták a mamelukok, de ő sem tudta, mit ünnepelnek aznap este. Mindössze engedelmeskedett a parancsnak: arra utasították, hogy a királyhoz vezesse Renaud-t, ezért az emeletre kísérte. Ott azonban egy kamarás vette át tőle:

– Várnia kell egy percet, udvarnagy úr. A király tanúk nélkül kíván beszélgetni Courtenay lovaggal.

– No de azt mondta…

– Ez a parancs, udvarnagy úr. Várnia kell! Akrában a király szobája a Cité-beli palota híres zöld szobájának mása volt. A bútorok mások voltak kissé, de a kárpitok ugyanolyanok. Lajos egyedül volt, koronával a fején. Egy magas támlás széken ült egy nagy, fehér viaszgyertyákkal teli kandeláber mellett. Egyenes nyakkal nézte, ahogy Renaud hozzá lép és térdre ereszkedik előtte. Kék szeme nem pislogott, arca márványkemény volt.

– Azért hívattuk ide ma este, hogy tudassuk önnel az akaratunkat – szólalt meg lassan. – A legutóbbi események miatt az ön jelenléte ebben az országban, melyhez közelebb áll, mint gondoltuk, nemkívánatos többé. Holnap visszaindul Franciaországba.

– Felséged elűz? – suttogta Renaud szíven ütve.

– Nem. Nem űzzük el. A vitézségében sosem volt hiba. Egykor megmentette az életünket, és siratott d'Artois öcsénk szerette magát. Ugyanakkor mindaz, amit elmondott, és a rendkívüli összetűzése a templomos lovagokkal…

– Nem a templomos lovagokkal! Egyetleneggyel, és azért jöttem felséged színe elé harci öltözetben, hogy megkérjem, bármilyen sorsot szán is nekem, rendelje el a halálig tartó viadalt köztem és Roncelin de Fos között. Talán az életem vesztem, de őt nem hagyom életben, erre megesküszöm. Így felségednek nem kell hazaküldenie. A holtak nem zavarnak!

– Magunk is gondoltunk erre… de az a helyzet, hogy az a nyomorult már elmenekült a tengeren igazságszolgáltatásunk elől.

– Megint! Megint elszökött? Vissza kell hozni!

– Lehetetlen, ezt maga is tudja. A templomosok kizárólag a szentatya felügyelete alatt állnak. Még akkor is, ha szándékunkban áll éreztetni a nagymesterrel és a ma sállal, akik titkos kapcsolatokat merészelnek ápolni a damaszkuszi szultánnal, milyen súlya lehet a haragunknak. Roncelin de Fos-t nem tudjuk elérni… Adjuk Isten kezébe!

– Én megtalálom! Ha már nincs itt, nekem sem sokat számít, hogy itt maradjak! A király akarja őt, én pedig arra kérem, engedjen utána!

– Pontosan így gondoljuk mi is, de nem egyedül megy el. Madame Marguerite, szeretett feleségünk felfedte előttünk az ön igazi érzelmeit, melyekről egy pillanatra, természetesen adódó félreértéssel azt hittük, kilátástalan irányba mutatnak… Ön Valcroze asszonyt szereti, akiért nagy veszedelmeket vállalt. Ezért úgy döntöttünk, egyesítjük önöket. Még ma éjjel!

– Minket? Vegyem feleségül Sancie-t?

– Ha szereti… ahogyan azt a királyné állítja, ez csakis örömére szolgálhat – vetette oda Lajos, hangjában fenyegetés árnyával, mely nem kerülte el Renaud figyelmét.

A lovag azonnal megértette, hogy a férj kételyei még nem oszlottak el teljesen. A veszélyt megérezve összeszedte magát:

– Igen, felség, de nem fogadhatom el. Ő nagyon előkelő hölgy, én pedig nincstelen vagyok, és nincs más vagyonom, mint a lovagi kardom!

– Felelhetnénk azt, hogy Valcroze asszony elég gazdag kettőjüknek is, de maga megérdemli, hogy gondoskodjunk arról, emelt fővel vehesse el. Ellátjuk a kellő

vagyonnal.

– Valcroze asszony sosem egyezne bele! Apáca akar lenni…

– Beleegyezett. – Lajos élénken felállt székéről, átszelte a szobát, és maga nyitotta ki az ajtót, mely a hölgyek lakosztályai felé nyílt. Belépett a királyné, kézen fogva vezette Sancie-t, aki káprázatosan festett arannyal hímzett vörös menyasszonyi ruhájában. Bíbor ragyogású fátyla alatt, melyet egy rubin és igazgyöngy karika tartott, sápadt volt az arca, és lesütötte a szemét…

Marguerite tiszta hangja csendült:

– Íme a menyasszonya, Sir Renaud, és őszintén kívánom, hogy legyenek nagyon boldogok. Mert minden udvarhölgyem közül ő a legkedvesebb nekem…

Mosolygott a szeme. Renaud mégis hívást, szorongást olvasott ki belőle. Talán a királyné attól félt, hogy nemet mond? Visszamosolygott rá, és meghajolt, hogy fogadja a kis kezet, melyet Marguerite feléje tolt. Jeges volt ez a kéz, és remegett.

– Hálás köszönet, madame, a szép ajándékért, melyre méltatlannak érzem magam, de mindent meg fogok tenni, hogy idővel kiérdemeljem.

Egy órával később az akrai püspök megáldotta frigyüket a palota kápolnájában…

A hajó elérte a nyílt tengert.

Az ifjú házasok egymás mellett álltak a korlátnál, és nézték a zöld tájat, a fehér várost, ahogy lassanként beleolvad a kék horizontba. Egyetlen szót sem váltottak azóta, hogy elhagyták a király szobáját. Most már egy pár voltak, mégis úgy tűnt, mindketten a magányt választották, ahogy azt Gilles Pernon az árboc tövéből megállapította.

Sancie elfordult, hogy lemenjen a szobájába, melyen Honorine-nal és a cselédlányaival osztozott.

– Miért egyezett bele a házasságba, madame? – kérdezte Renaud. – Könnyű lett volna nemet mondania…

A lány ránézett, de Renaud semmit sem tudott kiolvasni hosszú szempillás, smaragdzöld szeméből:

– Azt hiszi? Akkor tudja meg, hogy ha visszautasítottam volna, lecsapják a fejét. A királynak meggyőződése volt, hogy szereti a királynét, és ő is szereti magát… Még egy szent is lehet féltékeny!

Saint-Mandé, 2002. december