– A leprás? Úgy hallottam, nagy király volt, ahogyan mindenkinek annak kell lennie, aki azon a földön uralkodik, ahol szentséges urunk halálát lelte. Ebből azonban nem derül ki, kinek a fia volt ez a Thibaut.

– III. Joceliné, Edessza és Turbessel utolsó grófjáé. Az egyetlen fia volt. Fattyú –

vetette oda Renaud szinte kihívásként, hisz tudta, hogy muszáj megmondania –, de elismert fia!

– És az édesanyja?

– Sosem mondták meg a nevét. Csak annyit, hogy nagyon magas rangú hölgy volt…

és meghalt. Azután az apám templomosnak állt.

A királyné ajkán még hangsúlyosabbá vált a megvető ránc:

– Más szóval maga is fattyú, aki bizonyára házasságtörő feleségtől született, hisz eltitkolták maga elől a nevét. És az apjával ellentétben magát nem ismerték el?

– De igen, madame! – vágott vissza Renaud, és felegyenesedett. Képtelen volt tovább görnyedni a királyné előtt, aki nyíltan megvetette. – Az elismerési okmány Adam Pellicorne testvérnél van, aki Joigny parancsnoka, és a frank királyságban az apám társa és barátja volt. Ő vitt el Raoul de Coucy báróhoz, hogy teljessé tegyék lovagi nevelésemet.

– És ki kezdte meg?

– A nevelőapám, Olin de Courtils úr, Isten fogadja be lelkét. Ő nevelt fel gyengéd feleségével, Alais asszonnyal, aki szintén megtért a Teremtőhöz…

– Ebben az esetben miért nem maradt ott náluk? Lovaggá üthette volna a környékük legrangosabb ura is. Hol is van az?

– Gastine-ban, nem messze Châteaurenard-tól. A fogadott szüleim meghaltak, mint mondottam. Ahogy előírták számomra, elmentem a joignyi parancsnokságra, hogy Adam testvérre bízzam magam… aki a keresztapám – tette hozzá Renaud visszaemlékezve az öregember szavaira.

– Jól van, akkor miért nem maradt ott? Nemes dolog a Templom szolgálata!

– Igaz, madame… de Isten hívó szava kell hozzá. Engem bizonyára nem talált méltónak.

– Mit tud maga erről, és kinek képzeli magát, hogy értelmezni merészeli a Mindenható szándékait? – kiáltott fel a királyné villámokat szóró szemmel. – Novícius lehetett volna, és egy idő után, sok-sok ima révén talán megjött volna az elhivatottság!

Viharossá vált a hangulat, és Renaud nem értette, miért fogadja ennyire tüskésen az anyakirályné. Mintha személyesen haragudott volna rá. Körülötte mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Philippa asszony dermedten állt, és eszébe sem jutott, hogy megvédje a szolgálóját: elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet. Renaud a nyomasztó csendben mély lélegzetet vett:

– Mindig sokat imádkoztam, madame, ahogyan arra mélyen vallásos nevelőanyám tanított, s még többet imádkoztam a halála után. Ennek ellenére továbbra sem érzek vonzódást a kolostori élet iránt. Még a Templom címere alatt sem!


– Pedig jól állna magának. Visszatérhetne a szülőföldjére, mely a világ legszebb vidéke, hisz ott született isteni Megváltónk.

– Vissza szeretnék menni, de nem templomosként!

– Igazán? No de miért? – nevetett fel szárazon Blanka. – Talán… más is vonzza, mint a keresztes szellem? Meg akarná találni… a gyökereit?

– Nem értem, madame…

– Maga szőke, de a bőre kissé barnás, ami arra utalhat, hogy a titokzatos hölgy, aki szülte, esetleg… szaracén?

– Ó! Ezt a méltatlanságot!

A felháborodott fiatal hang, mely tiltakozón felcsattant, belefojtotta a fiatalemberbe a haragot, melyet képtelen lett volna tovább türtőztetni. Arannyal díszített, vidám piros ruhás, karcsú alak lépett elő a terem sarkából, elhaladt Renaud mellett, és az egybegyűltek tiszteletteljes meghajtásával mit sem törődve odalépett Kasztíliai Blankához. A királyné nyugalmát megőrizve, kérdőn felvonta a szemöldökét:

– Nos, leányom, mi lelte?

– Egy ideje már itt vagyok, és mindent hallottam. Ó, madame, hogy lehet ennyire kegyetlen? Mit tett maga ellen ez a fiatalember, hogy így bánik vele?

A kedves akcentus színezte hang dallamosan csengett, de az anyakirályné érzéketlennek tűnt rá. Megvető ráncba húzódott keskeny ajka:

– Mit tett ellenem a fiatalember? Elfeledkezik magáról, lányom. És főként arról, kivel beszél!

Provence-i Marguerite – természetesen ő volt – nem hátrált meg a szemrehányás elől. Nyugodtan felelt:

– Férjem nemes édesanyjával beszélek, s a férjem a legkönyörületesebb, a legnyitottabb és a legkevésbé megvető ember a világon, és nem hinném, hogy valaha is eszébe jutna, hogy valakinek szemrehányást tegyen a születéséért, melyért senki sem felelős. Még kevésbé tenne sértő feltételezéseket.

– A házasságtörés halálos bűn, és a gyümölcse…

– Ki ne mondja! Bűn az is, ha megaláz valakit, aki nem érdemli meg. Nézze meg ezt az apródot, és mondja meg…

Visszafordult, hogy Renaud-ra nézzen, és a fiú döbbenten, zúgó füllel egy szót sem hallott többet abból, amit mondott. Gépiesen újra térdre ereszkedett, és csak nézte a rózsás árnyalatban játszó, finom elefántcsont arcot, melyet a világ legszebb szürke szempárja ragyogott be… Pontosan ugyanolyan volt ez az arc, mint a kép, melyet az elfeledett toronyban talált, és melytől sosem vált meg. Képtelen volt moccanni, a villámcsapásként érkező látványban megfeledkezett a pompás környezetről, a kegyetlen kasztíliairól, a jelenlévőkről, sőt tulajdon személyéről is. Élete a ragyogó, együttérző tekinteten csüngött, mely mosolygott rá.

Egy kéz erőteljesen megrázta, és kimozdította éber álmából, miközben egy férfihang megparancsolta, hogy álljon fel. Engedelmeskedett, s újabb meglepetés érte, mely azonban nem volt olyan erőteljes, mint az iménti: a megszólaló férfi az az egyszerűen öltözött ember volt, akit nemrég Pierre de Montreuil-jel látott a kápolna építkezésén. Azonnal rájött, ki az, hisz a fiatal királyné férjemuramnak szólította. IX.

Lajos király, akit máris az egész királyság glóriával övezett földi koronája mellé.

Szent ég! Milyen idióta voltam! Ostobának fog vélni! gondolta magában, fel sem mérve, mi van születőben a szívében Marguerite iránt. A király ismét hozzá szólt, miután a felesége befejezte magyarázatát.

– Nos, fiatalember? Mi lelte? Mintha kővé vált volna?

– A… a királyi felség! – dadogta a szerencsétlen.

– Vidékről jöttem… és nem vagyok hozzászokva!

– Majd megjön az is. Bár… nem gyakori, hogy rosszul bánik valakivel az egyik királyné, és megvédelmezi a másik. Legalább most már tudni fogjuk, kicsoda. Most köszönjön el a hölgyektől, és várja meg a bárónét odakint! A jelenlétünktől távol könnyebben összeszedheti magát!

Hogy megmutassa, nem elzavarja, Lajos csókra nyújtotta a kezét a fiatalembernek, aki hálásan fogadta, meghajolt, és óriási megkönnyebbüléssel indult az ajtó felé. A királynak igaza volt: össze kellett szednie magát. A felhajtóhoz futott, ahol megállt, hogy az égre emelje a tekintetét, és mélyen belélegezze az enyhe, napsütéses levegőt.

Ekkor vette észre, hogy valaki követte, és megállt mellette, majd megszólította.

– Kíváncsi vagyok – mondta a lány –, miért fogadta ilyen rosszul az öreglány?

– Az öreglány? – mérte végig meglepetten Renaud a szemmel láthatólag neveletlen kísérőjét, aki Marguerite-éhoz hasonló színű selyemruhát és főkötőt viselt. Nagyon fiatal lány volt. Alig tizenkét éves lehetett, s olyan egyenesen tartotta magát, akár egy kiskakas. Határozottan csúnya volt hosszú orrával, zavaros vonásaival, furcsa vörös hajával és gunyoros szájával, melyben azonban szép fehér fogak látszottak. Renaud arra gondolt, úgy fest, akár egy kis boszorkány.

– Ha Blanka királynéról beszél, kisasszony, úgy tűnik, nem tiszteli kellően!

– Öreg, nem? – felelte a lány. – Mégsem fogadja el a korát, hisz ahogy a palotabelieket halljuk, még mindig ő a királyné, az igazi. Pedig tíz éve Madame Marguerite-nek járna ez a cím, de az anyósa rosszabbul bánik vele, mint a cselédeivel.

Mert féltékeny.

– Mire?

– Ilyen ostobaságot csak egy férfi kérdezhet… magától értetődik! Féltékeny, mert Madame Marguerite fiatalabb és szebb, mint ő valaha is volt, és király urunk nagyon szereti!

Ugyanazzal a napsütötte akcentussal beszélt, mint az úrnője, és Renaud arra következtetett, hogy bizonyára ő is Provence-ból származik. Mégis bizonyosságot akart:

– Úgy tűnik, maga is nagyon szereti Madame Marguerite-et. Az udvarhölgye?

– Méghozzá a legközelebbi, mert távoli unokatestvére vagyok. Sancie de Signes a nevem, és Marguerite királyné a keresztanyám.

– Sancie, szép név – dicsérte Renaud, aki hirtelen kezdte rokonszenvesnek találni a kislányt, aki oly közel áll Provence-i Marguerite-hez.

– Köszönöm, de csak a királyné és azok szólíthatnak így, akiket szeretek –

jelentette ki a lány szigorúan. – Nem akárki!

– Mostanáig azt hittem, nem vagyok akárki – sóhajtotta a fiú –, de Blanka királyné emlékeztetett, hogy egy senki vagyok.

– Ne beszéljen ostobaságokat! Ha az öreglány megveti is, mindenki felfigyelt az értékére, legyen akár fattyú is. Courtenay-nek, a császár rokonának lenni nem semmi.

Ráadásul az apja a legendás leprás király lovagja volt, az édesanyja pedig egy titokzatos hölgy: ez igazán lángra gyújtja a képzeletet! Igaz is, maga előtt is titok övezi az édesanyja kilétét?

– Nem. Tudom, ki volt, de hallgatnom kell róla.

– Én nem fogom a titka kiadására kérni. De biztos lehet benne, hogy sok hölgy kacsintgat majd magára.

– Kockáztatva, hogy kiváltja Blanka királyné nemtetszését, aki, ahogy mondja, mindenható? Képzelődik.

– Tudom, mit beszélek: ismerem őket, és biztos vagyok benne, hogy ketten-hárman máris arról álmodoznak, hogy kifürkészik a titkát… És ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz: még mindig nem tudjuk, miért támadt magára az első pillanattól az öreglány!

– Könyörgök, ne nevezze így! Még ha rám is támadt, ahogy maga mondja, zavarba hoz vele: mégiscsak királyné!

– Igaz, és felséges királyunk kiskorúsága idején igazi uralkodó volt, aki tudta, hogyan törje le a lázadókat – akik közé a maga Coucyjai is tartoztak! –, és bölcsen kormányozta a királyság hajóját. Mostanra felséges urunk harmincéves: elég felnőtt, elég vitéz és elég bölcs ahhoz, hogy egyedül rendezze az ügyeit!

– Csakhogy továbbra is hallgat az édesanyjára? Ez érthető!

Sancie felháborodottan felvonta az orrát:

– Szent Jánosra, úgy érvel, akár egy szerzetes. Az ördögbe is, miért nem állt templomosnak ahelyett, hogy a siránkozó Philippa de Coucy apródja lett, aki a világ legunalmasabb nője? Csak az öreg… úgy értem, Blanka királyné választhatja barátnőjének. Igaz, mindketten nagyon ájtatosak, és a királyné azokat a hölgyeket kedveli a legjobban, akiknél boldogtalan a házassága! Megvigasztalják özvegyiségében…

Ez alkalommal Renaud-nak nem maradt ideje válaszra. Egy királyi ajtónálló Coucy asszony hintóját kérette, és Sancie szó nélkül eltűnt, míg az aprón Philippa elé sietett.

A hölgy mélyen gondolataiba merült, és nem szólt kísérőjéhez, amikor az besegítette a kocsiba, sem a hazafelé vezető úton. Renaud ideges volt, és azon tűnődött, vajon nem küldik-e el a botrányféleség miatt, melynek tárgya volt. Nagyőri nem szerette volna.

Nem mintha annyira ragaszkodott volna új helyzetéhez, de azon túl, hogy a báró ígérete szerint a lovaggá ütéshez vezető utat jelenteti te, nem juthatna be többé a palotába, és nem láthatná viszont a fiatal királynét. Máris kegyetlen volt ez a gondolat.


Olyan különös dolog történt vele, hogy úgy érezte, nem is érti igazán. Amikor megtalálta a portrét melyet Thibaut igaz szerelemmel rajzolt, szinte ájtatos csodálatot érzett, olyasmit, mint Szűz Máriai iránt: az az arc Jeruzsálemi Isabelle-é volt, akiről most már tudta, hogy a nagyanyja, és bár ideálként tűnt fel előtte, gyengédség és tisztelet járta át az érzéseit. Szembetalálkozni élő, és milyen kecses, gyönyörű és magával ragadóan élettel teli másával, a testéből áradó vonzerővel, egészen más dolog volt, és Marguerite előtt térdelve Renaud életében először érezte meg az ölelés izzó vágyát, melybe imádat vegyül. A villámcsapás-erejű érzelemben egy csapásra megértette, hogyan tölthette Thibaut az egész életét egyetlen asszonyt szeretve, egyetlen asszonyra várva, ha az az asszony ilyen volt! Nemes apródi címét pedig, mely a legkevésbé sem volt ínyére, boldogan, sőt büszkén viselte volna, ha Marguerite-et szolgálja, és nem ezt a Philippát, aki az imént egy szót sem szólt, meg sem próbálta megvédelmezni a koronás fő karmaitól. Nem meglepő, hogy barátnő az a két asszony!

Haragja mélyén kezdte úgy gondolni, Sancie-nak igaza lehet szigorú ítéletében. Ahogy jobban belegondolt, a lánynak tényleg teljesen igaza volt, hisz szerette Marguerite-et, és gyűlölte a kasztíliait. Talán nem lenne rossz összebarátkozni vele… ha egyáltalán lesz még alkalma a közelébe kerülni, és holnapra nem kerül az utcára…