Maya Banks - Vénuszdombi mesék

Másnap reggel arra ébredt, hogy a napfény betűz a nappali ablakán. Pont a szemébe sütött, felnyögött, és elfordította a fejét. A szeme a kandallópárkányon álló órára tévedt: délelőtt kilenc volt.

Felült, és szétnézett a nappaliban. Hol van Jack? Felállt, járkálni kezdett. Mit tegyen? Még csak fel sem hívta. Idegesen beharapta az alsó ajkát.

Gyűlölte a bizonytalanságot. Lehet, hogy haza kellene mennie, és várni, hogy felhívja?

Némi vívódás után elindult, megkereste a cipőjét, aztán kiment a konyhaajtón át a garázsba. Ütött-kopott Honda Civicje a bejárón állt. Beszállt a forró kocsiba.

Tizenöt percig tartott az út a lakásáig. Leparkolt a ház előtt, és besietett. Félt, hogy nem lesz ott, amikor Jack hazaér, így csak gyorsan bepakolt egy váltás ruhát, és a munkaruháját másnapra. Visszament a kocsijához, beszállt, és Jack házához hajtott.

Legnagyobb csalódására a férfi kocsija még akkor sem volt ott. A pótkulccsal a kezében, amit Jack adott neki, a hátsó ajtóhoz ment, és belépett a házba.

A nap hátralévő részében tévézett, unottan lapozgatta a dohányzóasztalon fekvő magazinokat, majd ismét elaludt a díványon.

Másnap reggel felöltözött, és dolgozni ment az étterembe. Az egész napos pincérkedés után fáradt volt, még jobban vágyott arra, hogy lássa Jacket. Hazament a lakásába, lezuhanyozott és átöltözött. Azt akarta, hogy jól nézzen ki, ne úgy, mint egy gyűrött kapca.

Amint Jack háza elé ért, megpillantott egy „Eladó” táblát a ház előtti kertben. Mi a pokol? Nem is tudta, hogy árulja a házát. Biztos, hogy említette volna neki, ha ez lett volna a szándéka.

A gyomra ideges görcsbe rándult, ahogy kiszállt a kocsijából. Jack autója még mindig nem volt ott, pedig közben otthon kellett járnia, hogy kitegye a táblát.

Elővette a kulcsot és bedugta a zárba. Nem fordult el. Kihúzta, megpróbálta újra. A kulcs nem mozdult. Mi a fene folyik itt? Döbbenten bámult az ajtóra. A zárakat kicserélték.

Megkerülte a házat, a hátsó ajtóhoz ment, és lenyomta a kilincset. Zárva volt. Benézett az ablakon, és elállt a lélegzete. A házból az összes bútor eltűnt. A helyiségek teljesen üresek voltak. Elhagyatottak.

Csak állt ott hosszú percekig, képtelen volt felfogni, amit látott. Aztán visszament a kocsijához. Ennek semmi értelme. Semminek semmi értelme. Hol van Jack?

A táskája az ülésen hevert. Turkálni kezdett benne, majd előhúzta a mobilját. Felhívta a tudakozót, és a Texas Rangers irodájának számát kérte.

Néhány perc múlva már Jack irodáját hívta. Egy férfi vette fel a szokásos szöveggel. Mia minden bátorságát összeszedve Jack Kincaid után érdeklődött.

Hosszú csend támadt a vonal túlsó végén.

— Sajnálom, hölgyem, ilyen nevű ember nem dolgozik nálunk.

Mia gyomra görcsbe rándult. Valami nincs rendjén. Szörnyű, szörnyű nagy baj van.

— Valami tévedés lesz — mondta a telefonba. — Jack Kincaid a Texas Rangersnél dolgozik. Évek óta ott van.

— Sajnálom, hölgyem — ismételte a férfi. — Nincs tudomásunk semmiféle Jack Kincaidről.

— De hát ott dolgozik! Nem őrültem meg!

Ismét hosszú csend következett.

— Őszintén sajnálom. Nem tehetek semmit. Soha nem hallottam Jack Kincaidről.

Mia hitetlenkedve összecsukta a telefont. Lehet, hogy eltűnt? Mi történt? Biztos, hogy nem hagyta volna el úgy a várost, hogy ne szóljon neki.

Visszahajtott a lakásához. Nem talált rá szavakat, egyszerűen sokkolta, amit látott és hallott. Álmodná csak az egészet? Lehet, hogy Jack karjában fog felébredni, és ez az egész nem más, mint egy bizarr rémálom?

Könnyes szemmel lépett a lakásába. Lerogyott a díványra, és egy régi, vastag plédet tekert maga köré. Mi a fészkes fene ez? Jack hazudott neki? Lehet, hogy holtan fekszik valahol? Mi magyarázza, hogy a házát árulni kezdték, és a Texas Rangersnél nem tudják, hogy kicsoda?

A legegyszerűbb válasz az volt, hogy elment, csak úgy, szó nélkül. Mia ezt nem tudta elhinni. Képtelen volt feldolgozni, hogy elhagyta, miután végre közel került hozzá.

Most mihez kezdjen? Még soha nem érezte magát ennyire magányosnak az életben. Még soha nem félt ennyire.

A következő néhány hét azzal telt, hogy felkelt, elment dolgozni, aztán megnézte Jack házát, hazament, ágyba bújt. Másnap ugyanez elölről. Lefogyott, pokolian nézett ki. A többi pincérnő gyanakvó pillantásokkal méregette.

Sikerült alaposan hülyét csinálnia magából, amikor elment oda, ahol Jack dolgozott, és őt akarta látni. A végén a rangereknek ki kellett vinniük az épületből. Udvariasan megkérték, hogy többet ne menjen oda.

Három hónappal Jack eltűnése után Mia elhajtott a háza előtt, mint szokása szerint mindennap. Akkor azonban egy nagy költöztető teherautót látott ott.

Két kisgyerek játszott elöl a gyepen, míg a szülők a költöztetőket irányították. Az „Eladó” táblán egy nagy „Elkelt” felirat éktelenkedett.

Mia megállt a kocsijával az út közepén, és csak bámult. A keze remegett, a szeme fájdalmasan szúrt. Megtörölte az arcát, és azt kívánta, bárcsak elmúlna a szörnyű görcs a gyomrából. Elment. Tényleg elment.

Addig abban reménykedett, hogy egy nap majd, amikor erre jár, megpillantja a férfi kocsiját a garázsbejárón. De most… Most már tudta, hogy szembe kell nézni a realitással. Jack otthagyta, és a korábbi életét is. El sem tudta képzelni, miért. Félt is megtudni az okát. De az nyilvánvaló volt, hogy nem tér vissza.

Két évvel később

Jack Kincaid az irodája ablaka előtt állt Dallasban, és kifelé bámult. A nyakát nyújtogatta, és a vállával körzött. Hat hónapja dolgozott ott, de még mindig nem szokta meg, hogy egy íróasztalhoz van kötve.

Előtte másfél évig szabad életet élt, amit időnként élvezett is, habár nap mint nap el kellett árulnia a korábbi elveit.

Megpróbálta elhessegetni magától a bűntudatot, amit emiatt érzett. Tisztában volt vele, hogy igazából sajnálnia kellene az egészet. De a tény, az tény: leleplezte a legnagyobb drogbandát Texasban — mi több, egész délen. Megtette, amit meg kellett tennie, és a világ jobb lett tőle.

Makacs bűntudat lopózott a gondolatai közé. Nem a munka miatt, amit elvégzett, hanem egy lány miatt, aki aranyos és kedves. Nagy, ártatlan, kék szem, gyönyörű szőke haj. Mia.

Sóhajtott, és elfordult az ablaktól. Tudta, mikor telefonáltak neki, hogy nem fog többé visszamenni. Aznap hátrahagyta a Jack Kincaid nevet, és az addigi életét. Todd Kirkland lett. Egy vad motoros banda tagja délen.

Mia túl fiatal volt. Csak képzelhette, hogy őt akarja. Néhány napig biztosan dühöngött, aztán megbékélt, és élt tovább nélküle. Talán hozzáment egy kedves fickóhoz, és szült neki néhány gyereket. Jack teljesen biztos volt benne, hogy így találja, mikor visszatér. Csakhogy a lány nem volt ott.

Kérdezősködött az étteremben, ahol dolgozott, de közölték vele, hogy a lány lelépett. Nem sokkal azután, hogy ő eltűnt a térképről. Lehet, hogy észre tért, és nem várt tovább egy férfira, akivel hitte csak, hogy együtt akar lenni. Akárhol is volt, Jack remélte, hogy boldogan él. Túl sok fájdalmat kellett fiatalkorában elviselnie.

Mégis, aznap éjjel, amikor elment hozzá, annyi tűz és szenvedély volt benne, hogy az emlék még két év után is felkavarta. A teste azonnal reagált, valahányszor eszébe jutott. Ki kellett volna dobnia a hálószobájából abban a másodpercben, ahogy betette a lábát. Tizennégy évvel volt idősebb nála. Kurvára elég öreg ahhoz, hogy az apja legyen.

Nem is értette, miért ment bele. Soha nem lett volna szabad visszaélnie az ártatlanságával. Az önző énje persze nem bánta. A lány emléke több szörnyű élményen segítette át az utána következő hónapokban.

Leült az íróasztal mögé és megrázta a fejét. Nincs értelme sajnálkozni a múlton. Mia régen elment.

Az iroda ajtaja kinyílt. Jack felnézett, hogy megtudja, ki zavarja magányában. Megnyugodott, amikor megpillantotta Kennyt, aki régóta barátja volt a Rangereknél.

Kenny arcán különös kifejezés ült. Már-már gondterheltnek látszott. Jack felhúzta az egyik szemöldökét. Kíváncsi volt, mi foglalkoztatja a barátját.

— Nem fogod elhinni, kit láttam valamelyik éjjel — szólalt meg Kenny.

Jack morgott egyet, és visszaült az íróasztala mögé.

— Kit? — Igyekezett érdeklődést színlelni.

— Miát.

Jack megélénkült.

— Miát? Mia Nicholst?

Kenny bólintott.

Jack szíve hevesebben kezdett verni. Vajon még mindig itt él? Közelebb, mint gondolta? Kíváncsi volt, boldog-e. Aztán megrázta a fejét. Nincs értelme felkorbácsolni a múltat. Igen, évekig gondoskodott róla, de itt az ideje, hogy ne gondoljon már rá olyan átkozottul sokat.

Hirtelen összeráncolta a homlokát. Eszébe jutott egy fontos részlet.

— Nem is voltál ezen a héten a városban. Dél-Texasban dolgoztál egy ügyön.

Kenny ismét bólintott.

— Hol? Hol láttad? Biztos vagy benne, hogy ő volt?

— Csinos, kék szemű lány, hosszú, szőke hajjal. Egy kis anyajegy van a csípőjén.

Jack döbbenten bámult a barátjára.

— Honnan a fenéből tudod, hogy anyajegy van a csípőjén? — A torka kellemetlenül összeszorult. — Ugye nem azt akarod mondani, hogy meghalt?

— Nem, nem — biztosította gyorsan Kenny. — Nagyon is él és virul.

Megkönnyebbülés áradt szét Jackben.

— És hogy van? — kérdezte hanyagul.

— Sztriptíztáncosnő lett.

Jacknek leesett az álla, és hátradőlt a székében. Mi a fene?

— Mondd ezt még egyszer!

Kenny közelebb ment Jack íróasztalához, és leült egy székre a fal mellett.

— A fiúkkal elmentünk egy sztriptízbárba egy porfészekben, néhány mérföldre onnan, ahol dolgoztunk. Ott volt ő is. Táncolt a színpadon.

Jack gyomra görcsbe rándult.

Sztriptíztáncosnő? Francba! Így próbálta meg előrevinni az életét? Egy lepukkant kisvárosban él, és vetkőzik a megélhetésért?

A gondolat, hogy más férfiak is bámulják a meztelen testét, nem kis dühöt váltott ki belőle.

— Biztos vagy benne, Kenny?

— Amennyire csak biztos lehetek, bár nem kérdeztem meg a nevét — felelte Kenny. — Lement a színpadról, és többet nem láttam. De biztos vagyok benne, hogy ő volt.

Jack az íróasztalára csapott az öklével. Mi a fene ütött belé? Miért lett sztriptíztáncosnő? Vajon bajba került? Ez volt az egyetlen módja, hogy pénzt keressen? Nehezen tudta elképzelni. Az a Mia, akit ismert, soha nem bocsátotta volna áruba a testét.

Bűntudat és sajnálat szorította össze a mellét. Két évvel azelőtt még megesküdött volna rá, hogy jobb lesz a lánynak nélküle. Most már nem volt olyan biztos benne. Talán segítségre van szüksége. Ezúttal nem fordíthat hátat neki.

— Hol? — kérdezte. — Hol az a klub?

Kenny furcsán nézett rá.

— Nézd, haver, nem akartam, hogy felzaklasson. Csak arra gondoltam, elmondom, hogy láttam. Évekig gondoskodtál róla, hogy jól menjen a sora.

— Jól tetted, Kenny. Most pedig mondd el, hol az a klub. Murphy régóta rágja a fülemet, hogy menjek szabadságra az akció után. Szerintem most belemegyek.

Jack belépett a klubba és szétnézett. Az egész helytől hányingere volt. Kicsi, lerobbant bár. A vendégkör sem kifejezetten elit.

Leült az egyik asztalhoz a sarokban, nem akarta magára vonni a figyelmet. Körülnézett, mindenkit alaposan megfigyelt. A tekintete az összetákolt színpadra tévedt a helyiség közepén. Tulajdonképpen egy dobogó volt, néhány rozoga lépcsővel, ahol a táncosok járhattak le-föl.

Türelmetlenül várta, hogy ez a táncosnő befejezze a műsorát. Amikor végzett, lelépett a színpadról, összeszedte a pénzt, aztán lerázott magáról egy vendéget, aki fogdosni próbálta.

Jack összeszorította a fogát. Már a puszta gondolat is, hogy Mia, az ő Miája ilyen körülmények között dolgozik, vad dühöt ébresztett benne.

A gondolatait a pincérnő terelte el, aki az asztalához lépett és fel akarta venni a rendelését. Türelmetlenül továbbintette, és bosszúsan rámorrant, amiért megállt előtte, és eltakarta a színpadot.

Amikor a pincérnő továbblibbent, Jack ismét a színpadra nézett, és elállt a szívverése. Erőlködnie kellett, hogy lélegezni tudjon. A kezét ökölbe szorította, majd kiengedte. Ő volt. Egyértelműen ő volt.

Vágyakozó pillantásával majd felfalta. Annyira átkozottul gyönyörű. Lefogyott, mióta utoljára látta. A tekintete tompa volt, már nem annyira csillogó és ártatlan. Még mindig csak huszonkét éves, de úgy néz ki, mint aki sokkal többet élt meg.